Arról már hallottunk, hogy a Föld különböző térségeiben hamarosan vízhiány lép fel, sőt egyes vidékeket már ma is érint a szűnni nem akaró aszály. De hogy a közeljövőben a homoknak is szűkében lehetünk, arra bizonyára sokan nem gondoltunk. Pedig ez a helyzet.
A Földön évente 40-50 milliárd tonna homokot és a nagyobb szemcseméretű sódert használnak fel. A víz után ez a természetben előforduló anyag, amelyet az ember a legnagyobb mértékben igénybe vesz. A tudósok szerint a duplája annak, amennyit a Föld összes folyója évente „termel”. Évmilliók alatt a homok és a sóder nagy mennyiségben a tengerekben, óceánokban, folyók partvidékén halmozódott fel. A toronyházak vasbeton tartószerkezetének is ez az egyik alapanyaga, de homokra, különböző minőségű sóderre szükség van az utak, hidak, vasútvonalak építéséhez is. A múlt század elején feltalált nagy szilárdságú vasbeton készítéséhez a becslések szerint az éves felhasználás kétharmada megy el. Egy közepes épület felhúzásához kétszáz tonna homokra, sóderra van szükség, egy nagy kiterjedésű komplexum, például egy kórház felépítéséhez a háromezer tonnát is meghaladhatja ez a mennyiség. Egy kilométer autópálya 30 ezer tonna alapanyagot nyel el, míg egy atomerőmű építéséhez 12 millió tonna sóderrel kell számolni. Az építőipar mellett a homok jelentős felhasználója az üveg-, papír-, gumigyártás, a vegyi, kozmetikai és elektronikai ipar.
Megszoktuk, hogy folyami, tengeri homok egyszerűen van. Ki gondolná, hogy egyszer az emberiség majd ebből is kifogyhat, mint az ivóvízből, az energiát adó kőolajból vagy a tiszta levegőből? Mégpedig olyannyira, hogy hozzáértők a XXI. század nagy kihívásai közé sorolják, ha a homokválság egyszer majd beüt. Miként következne be ilyen krízis, hiszen hány sivatag van szerte a világon, onnan bányászhatnak annyi homokot, amennyit csak akarnak! Csakhogy ez túl apró szemű, nem köti meg a cementet, nem alkalmas vasbeton készítéséhez. A sivatagi Egyesült Arab Emírségek is importhomokból építette fel dubaji üdülővárosának otthont adó látványos mesterséges szigeteit csakúgy, mint az égbe meredő hatalmas toronyházait, köztük a Burdzs Kalifát.
A duzzadó építőipar a fejlődés megtestesítője. Egyszerűen leesik az állunk, ha megpillantjuk a felhőkarcolókkal tűzdelt Szingapúr vagy Sanghaj látképét. A fejlődő országokban is mind többen áramlanak vidékről a nagyvárosokba, ahol száz- és százezreknek lakásra, infrastruktúrára van szükségük. A XIX. század elején egymilliárd földlakó volt, 2014-ben elértük a hétmilliárdot, ez 2050-re 9,5 milliárd lehet. Az utóbbi évtizedek látványos népszaporulata Afrikában és Délkelet-Ázsiában zajlott le. Kína önmagában évente 58 százalékát használja fel a világ homok- és sóderkitermelésének. 2015 és 2019 között a kínai felhasználás százszorosa volt annak, amit az Egyesült Államokban évente kibányásznak. Az utóbbi két évtizedben a homok iránti kereslet megháromszorozódott, hetvenmilliárd dollárra teszik az éves világkereskedelmét.
A tengeri homokbányászat nem abból áll, mint ha lenyúlnánk egy strandon egy marék homokért. Ez a vállalkozás jelentős beruházásokat igényel. A folyókban több ezer, sőt tízezer év alatt termelődött homoknak a fele el sem éri a tengereket, már korábban kibányásszák. A világon meglévő 85 ezer gátrendszer pedig az édesvíz feltartóztatásával visszatartja a homok negyedrészét. A tengeri kotrók „porszívókkal” felszívják a homokot-sódert, és szinte órák alatt megtöltik a hajók hatalmas rakterét. A Nature című tudományos folyóirat egyik tavalyi számában azt írta, hogy csupán egy maréknyi homokban több százezer mikroorganizmus él. A kotráskor a tenger fenekén élő állatok ezreit szippantja fel a hajó. A partokhoz viszonylag közel végzik a kotrást, amellyel többször tengereróziót váltanak ki.
Nem egy tengerparti föveny így tűnt el örökre. A kotrás jelentősen csökkenti a halállományt is, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem távoli tengerekben, hanem a part menti sávokban szaporodnak a halak.
A homokkitermelés veszélyezteti a strandokat is. Van, ahol szezonon kívül egyszerűen markolókkal beállnak, és egy este folyamán annyi homokot visznek el, amennyit csak tudnak. Nekik ingyen van. A Maldív-szigeteket övező több száz homokdűne így vált emlékké. Indonézia, Vietnam és Malajzia a 2000-es évek után megtiltotta a homok exportját Szingapúrba és Kínába, ezek az országok olyan nagy étvággyal vetették rá magukat a környező államok homokjára. Malajzia kivitele korábban 80-90 százalékban Szingapúrba irányult. A 130 négyzetkilométeres miniállam ezzel tudott mind nagyobb részt kihasítani magának a tengerből, így növelve meg területét. A városállam valóságos pénzelője lett a térség homokmaffiájának: 2007 és 2015 között hivatalosan 2,8 millió tonna tengeri homok érkezett Szingapúrba Kambodzsából. A valóságos mennyiség ennek huszonhatszorosa volt, majd 73 millió tonna, nyilván számosan meggazdagodtak ebből a pénzből Phnompenben. Indonéziában az ellenőrizetlen kotrás következtében több helyen leszakadtak a partfalak, és a tengervíz mezőgazdasági területeket árasztott el.
Az ENSZ környezetvédő hatóságának idei májusi jelentése foglalkozik az egész világban tapasztalható túlzott mértékű kitermeléssel és azon belül a homokmaffiával. Ebben különös figyelmet szenteltek a marokkói szervezett bűnözésnek. Az észak-afrikai országban is dübörög az építőipar, ám ehhez nélkülözhetetlen alapanyag, homok és sóder kell. Bármilyen furcsán hangzik, Marokkóban sok tengerparti strand le van betonozva. Nincs homok, mert azt korábban elszállították és eladták „élelmes vállalkozók”.
A tegnapelőtt még ott magasodó dűnék mára eltűntek. „A maffiózók mindig éjszaka jönnek – mesélte el egy casablancai környezetvédő.
– Felszerelten és szervezetten érkeznek. A nagy kamionok felsorakoznak, és a markolók egy percre sem állnak le. Mire pirkadni kezd, már nyoma sincs, hogy előtte itt állt egy homokdűne.” De kik ezek a „vállalkozók”, akik természetesen nem fizetnek semmilyen adót e tevékenységük után? A haza tisztes szolgálatában megőszült, már leszerelt tábornokok és magas rangú tisztviselők, akik a nyugdíjhoz kaptak kárpótlásul kitermelési koncessziót, az már más kérdés, hogy nem erre az engedély nélküli bányászatra.
Az Egyesült Államokban és Európában ma már törvényi keretek közé van szorítva a homokkitermelés, egyesek szerint talán túlzottan is. De még az amerikai Floridában is tíz nagy, népszerű strandból kilencet az eltűnés fenyeget. Nemcsak arról van szó, hogy a tengerbe csúsznak a strandok, és a biodiverzitás is elpusztul, hanem a parton lévő egész gazdasági ágazatok mehetnek tönkre: vajon mihez kezdjenek az étteremben dolgozók, a különböző vízi sporttal foglalkozó vállalkozások, turisták híján a szállodák is bedobhatják a törülközőt. Most az adófizetők dollárjaiból elkezdték a máshol kotort homokot „visszatelepíteni” a strandjaikra, de egyelőre ez sem hozott eredményt, a tengeráramlás elviszi a homokot. Máshol gátakat építenek a megfogására, ám ez a módszer sem sokkal sikeresebb.
Miért ilyen fontos a partszakaszok megmentése? Az előző évszázad hatvanas évei után lett népszerű a tengerparti sávban lakni. Jelenleg a világ nagyvárosainak háromnegyede tengerparti, amelyek a Föld lakossága felének adnak otthont. A szakértők szerint ez pár éven belül felmehet 75 százalékra. Ha azonban ilyen mennyiségben használjuk fel a természet adományát, akkor előbb-utóbb a végére jutunk. „A jövőben a jelenlegi olajmágnásokéhoz mérhető vagyon ütheti azoknak a markát, akik feltalálják a homok helyettesítő anyagát” – tartják szakmai körökben.
Már ma is ígéretes próbálkozások folynak az ember által „termelt” hulladékanyagokkal. Fel kell gyorsítani az agyműködést, hogy a szikra valakinél minél előbb kipattanhasson.
Pósa Tibor – Magyar Nemzet
