Vörös Jánost akkor ismertem meg, amikor édesapám, dr. Paál Sándor veszprémi állatorvos sokáig kezelte a kutyáját, kijárva hozzá a balatonfüredi otthonába. A jószág életét végül sikerült megmenteni, ami azért is nagy öröm volt, mert az idős embernek szinte már csak ez az állat volt az egyetlen hűséges társa.
Az idős embert az életfogytiglani ítélet és a 7 és fél esztendei börtön, megviselte, de meg nem törte. Emlékszem, hogy a szeme sarkában mindig mosoly csillogott, és felém fordulva megszólalt: „kis-honvéd, találtam neked valamit”, és a zsebéből előkerült egy zöld színű papírba csomagolt sportszelet csokoládé. Akkoriban én az általános iskola 5-ik osztályába jártam, 1965-öt írtunk. Édesapámmal volt közös témájuk bőven, mert az Apám a Lóvontatású II. Vonatolt Tüzér-fogatosztálynál volt magyar királyi honvédösztöndíjas hadapród állatorvos-hallgató karpaszományos tartalékos zászlósi rendfokozatban. Édesanyám is jó véleménnyel volt János bácsi családjáról. Egy faluból valók voltak, mindketten Csabrendekiek, a sümegi járásból. Édesanyámtól tudom, hogy János bácsi családja Csabrendeken egy jómódú köztiszteletben álló, és a faluban az emberek által szeretett gazdálkodó család volt. Hazafelé az autóban az Édesapám azt mondta nekem, hogy „fiam amit a János bácsitól hallottál arról senkinek se szólj semmit, és arról se, hogy nála jártunk”. Az apai intelmet, 52 év után most, először szegem meg. (Forrás: Dr. Paál Sándor c. egyetemi docens, KPE Balatonfüred)
Vitéz nemes Vörös János magyar királyi honvéd-vezérezredes, a Magyar Királyság utolsó honvédelmi minisztere és a II. Magyar Köztársaság első vezérkari főnöke volt.
Közép-nemesi családból származott. Apja Vörös Pál szőlőbirtokos volt. Hárman voltak testvérek.
A Traiskircheni Császári és Királyi Hadapród-iskolában megszerzett oklevelével, 1911. szeptember 1-én avatták zászlóssá. Az első világháborúban főhadnagyként harcolt a Hazáért. Helytállásáért a Vaskoronarend III. osztályát és a III. osztályú Katonai Érdemkeresztet kapta, mindkettőt a kardokkal ékesítve, ezért később a Vitézi Rend tagja lehetett.
1920–1921 között a Ludovika Hadiakadémián tanult, majd 1927-ig a 3. vegyes dandár beosztott vezérkari tisztje volt Szombathelyen.
- december 15-étől a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1931. szeptember 1-jétől öt éven át harcászatot tanított a vezérkari tiszt-képzést adó Magyar Királyi Ludovika Hadiakadémián. 1936. november 1-jétől a HM VI. csoportfőnökség, azaz a Vezérkari Főnökség 7/Ö számú Összeköttetés-osztályán volt osztályvezető, vezérkari ezredesi rendfokozatban.
- november 1-jétől a 2. gépkocsizó dandár parancsnoka volt. 1941. május 1-én tábornoki rendfokozatra emelték. A vezetése alatt álló csapatok szerepeltek a Szovjetunió ellen 1941 nyarán harcba vetett Gyorshadtest hadrendjében. Rövid ideig az 1. hadsereg vezérkari főnöke volt, Lakatos Géza Lakatos Géza vezérezredes törzskarának tagjaként. 1941. november 1-jétől a vezérkar hadműveleti csoportfőnöke lett. 1943. február 1-jével lépett elő altábornaggyá, és a Minisztérium anyagi főcsoportfőnökeként dolgozott, olyan kiváló munkatársakkal, mint Tarcsay Vilmos vezérkari százados. Már nyugállományba helyezését tervezte 1943. augusztus 1-től, de végül csak egy három hónapos egészségügyi szabadságot kapott. A szabadságának letelte után a II. hadtest parancsnoka lett akkor, amikor Magyarország 1944. március 19-i megszállása után, amúgy német nyomásra 1944. április 19-én kinevezték a Magyar Királyi Honvéd Vezérkari Főnökség élére, majd május 10-én vezérezredessé léptették elő.
- szeptember folyamán, többek között Lakatos Géza miniszterelnökkel folytatott őszinte beszélgetés után, a korábban a németekkel nem ellenséges, inkább csak tárgyilagos tábornok felismerte, hogy Magyarország létérdeke a háborúból történő mielőbbi kilépés. 1944. október 15-e után a nyilasok elől bujkálva, ferences rendi szerzetesnek öltözve, november 1-jén Kecskeméten önként jelentkezett a szovjet csapatoknál.
Moszkvába vitték, ahol 1944. november 7-től részt vett a Faraghó Gábor vezérezredes által vezetett fegyverszüneti, majd kormányalakítási tárgyalásokban. 1944. december 12-én érkezett vissza Moszkvából a leendő Magyar Kormány néhány tagjával együtt. Tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlés előkészítő bizottságának. December 18-án a hódmezővásárhelyi országgyűlési választókerületből, pártonkívüliként került be az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, ahol 1944. december 22-én honvédelmi miniszterré választották. 1945. november 15-ig állt a minisztérium élén, egyben a Honvéd Vezérkar főnöke is volt 1946. március 2-ig. Tagja volt annak a küldöttségnek, amely 1945. január 20-án Moszkvában megerősítette a már 1944. október 11-én, Horthy Miklós jóváhagyásával megkötött a magyar-szovjet fegyverszüneti egyezményt. 1946. szeptember elsején végre nyugdíjba vonulhatott, és a balatonfüredi házába költözött.
Teljesem érthetetlen módon 1949. március 25-én „kémkedés” vádjával letartóztatták, koholt vádak alapján 1950. június 9-én életfogytig tartó fegyházra ítélték. 1956. október 27-én szabadult, ezután visszavonultan élt Balatonfüreden. Ítéletét 1990. május 18-án nyilvánították semmissé.
A kommunista diktatúra szégyene az, hogy 1949 és 1956 között hét és féléven át meghurcoltak egy olyan embert, aki egész életében a katonai esküjéhez híven, mindvégig a Haza szolgálatában és Magyarország szuverenitásának védelmében a legjobb tudása és lelkiismerete szerint a kötelességét teljesítette.
Fő műve: Vitéz Vörös János magyar királyi honvéd-vezérezredes vezérkari főnök naplója 1945. április 7-től 1945. október 15-ig. – Englewood, USA 1979.
(Felhasznált források: Dr. Paál Sándor c. egyetemi docens helytörténeti kutatásai, továbbá az 56-os Intézetben fellelhető dokumentumok, valamint: A Honvédelmi miniszterek enciklopédiája: 1944–től 1990-ig, Budapest, HM /1992/ P. 13–16. Összeállította: Dr. Paál Sándor c. egyetemi docens, KPE Balatonfüred)
