– In memoriam Elek Elemér (1942-2023)-
Noszvajon született és Egerben tanított, igazgatott és gazdálkodott. Hosszú éveken át volt az egri kisgazdák szponzora. Néhány napja azt mondjuk: volt. De szellemisége, társadalomjavító gondolkodása itt maradt köztünk….
Némely ember élete hasonlít a Trianon-csonkolt magyar haza sorsára, hasonlatos a Nagy-Magyarországgá válásra, majd zsugorodására, mikor 10 milliós létszám sem áll meg, hanem zuhan tovább a mélybe, mint Erdély a román fekélybe.
Ez a csökkenés sorstragédiája. Ebből vagyunk. élő példa erre Elek Elemér, a tanító, a vadász, a családapa. Megtapasztalta azt is, hogy politikai valuta az emberi élet, miként egy ország léte is az. Propaganda szólam-lét. Ez a tét.
Ilyen az ember, pedig kezdetben nem hiszi, később nem vallja be, végül nem beszél róla, bezuhan a sötétségbe.
Beszívja a levegőt, szolgál felduzzadt tüdővel, majd kifújja és összeesik, összeaszik, elsorvad. Ilyen a mi országunk, ez a magyar sors (mondják, ez más országokkal is így van, de ez hazugság, mert tekints csak a románra, szlovákra, ukránra- kicsit bizarr ez a rámutatás, de igaz), ez bizony karakteresen magyar – sor között olvasott- sor, ütődött vezéreknek is köszönhetően kidobott horgony, ha mondom.
Ebben élte életét itthon a hazában és kinn, az elszakított hazában, mikor moldvai magyarjaink sorstragédiáját nézte, s éjfél után Lészpeden belesírta dalát a Szeret folyó vizébe.
Tovább is van, mondom még.
Árpád hazája a gyermekkorunk, kicsinek születünk, nődögélünk benne, s mire felnőtt lenne, 6 tenger mossa partjait, elmegy meghódítani minden elérhető nagy vizet, s fizet. Majd megfizeti az árát, mint az arát, ha kifürödte magát benne. Hej, lenne, csak lenne…
Hatalmas alkat volt Elek Elemér, alkotott, hatalmat fabrikált mások és önmaga felett is akár, s a kár óriási: elhasználta életterét, felfalta életerejét és ilyenkor a legerősebb is megbetegszik, szike itt, szike ott, a test megtorpedóztatott. Visszafelé megállíthatatlan a romlás. Néha-néha még feltámad, fellázad mikor megcsonkolják, s kap még valamit csókként, elveszett, ellopott tagjai helyén. És él még benne, sokáig él a remény, hogy az elszakított részek hazajönnek, újra nagycsalád leszünk.
Szegény-szerény sorból, sóval megkent sorsból életét kiváltotta, mert az arravaló elvégzi mire kiszemelik, ami izmosítja kicsit, magára talál, tálal a vendégeknek, de végül magára marad, mint a haza, s mire megemészti, hites-hiteles intézményét elcsatolják, mint a haza maradékát, s már más parancsol, hol itt, hol ott diktatúrából, megírt partitúrából játszanak az általa alapított házból-hazából.
Megcsonkolják, mint az országot, hol határt sem látott, mert ő volt az úr ebben az úszómedencében reggel, délben, minden regében, mesében, oktatás-serpenyőben, ebben a kicsinyített Kárpát-medencében, a puskacső másik végében. Tengerei, tengerlehetőségei híján már házi medencében vagy éppen ülőkádban élvezi, s mondja: szabad vagyok, szabadnak születtem, direktor vagyok, talentumokat neveltem.
Lubickol, s kinéz az ablakon, a balkonon, ami már nem a végtelen vizekre, csak a talpalatnyi földre vezet, a belső udvarra, a legbelsőbb titkokra. Amire már senki nem kíváncsi. Ekkor felemelkedik, süvít vele a mentő a végtelen felé. Elé siet, így tett Elek. Maradhatott volna még, de a lehetőségek kapui bezáródtak neki is, aztán nekünk is.
Itt maradtunk a sok-sok kérdéssel, kéréssel, s nincs válasz, sem tanács. Csak könnyek, meg könyvek, amik utána maradtak. Szarvasagancsok néznek vissza, hatalmas vaddisznó agyarak vicsorognak. Egykor éltek, de ebbe ők is belehaltak már. A vadász megy utánuk, csőre töltött szeretettel.
Így hagyott itt minket, figyelmeztető jelnek, hogy minden véges. A lehetőség és a lehetetlenség is.
Isten békéje őrizzen az örök hazában!
A lélek él, találkozunk!
