Advent idején hallottuk a szörnyű hírt: súlyosan, tettleg bántalmazta egy diák tanárnőjét egyik vidéki nagyvárosunkban!
Hasonló hírek eddig esetleg csak külföldről érkeztek, azokat is elborzadva hallgattam, de nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyűség hazánkban is megtörténhet. Azóta is sokat foglalkoztat a kérdés , mert ez súlyos, szomorú gondolatokat kell hogy ébresszen mindenkiben.
Mikor és mit rontottunk el, mi vezetett idáig?
Összes tanulmányaimat egybeszámítva 17 éven keresztül koptattam valamely intézmény padjait, méghozzá nehéz időkben, az 1950-es évek közepétől a 70-es évek elejéig. Komolyabb rendbontásra nem emlékszem, még olyanra sem, hogy egy diák minősíthetetlen hangon beszélt volna tanítójával, tanárjával, egyetemi oktatójával.
Szüleim más-más falvakban, városokban jártak iskolába még a II. világháborút megelőzően, de tőlük is mindig csak a legnagyobb tisztelet hangján hallottam volt tanáraik említését – van olyan is kinek a nevére még én is emlékszem a mai napig is.
Édesanyám egyházi tanítónő-képzőt végzett. A háborút követően egy évig édesapám szülőfalujába kényszerültek költözni Budapestről, ahol felkérték édesanyámat, hogy az egyházi iskola osztatlan alsó négy osztályában legyen tanítónő. A négy osztály kb. hatvan gyermeket jelentett! / Azt csupán megjegyzem, hogy soha többé nem engedték katedrára az egyházi tanulmányok és az egyházi iskola miatt…/
Ezt követően is évente pár alkalommal édesanyám megfordult ebben a faluban, nem szakadt meg a kapcsolat. Amikor elhunyt rettentő hideg, jég és hó volt a temetéskor és eltelt már 58 év az ottani tanítása óta. A volt tanítványok maguk is nagyszülők lettek , mégis volt aki megtett több mint 100 kilométert, hogy elbúcsúzzanak tőle és megadják a végtisztességet volt tanítónőjüknak.
Én magam is minden oktatómra jól és hálás szívvel emlékszem és a néhány még életben lévővel tartom a kapcsolatot.
Személyes példák, régi dolgok. Érdemes elgondolkozni azonban, hogy a gyemek születésétől kezdve az az egész társadalom olyan mintát ad-e a fiataloknak, mely kifejleszti bennük a tisztelet és a megbecsülés érzését, amit a pedagógusi pályát hivatásnak tekintő oktatók megérdemelnek?
A Polgári Kisgazdáknak saját kisebb-nagyobb családjuk, ismeretségi körük tekintetében van feladatuk, hogy jó példát mutatva gondoskodjanak a gyermekek megfelelő lelki fejlődéséről. Hosszú és nehéz kitartó munkát igényel – hogy hasonló szörnyű esetek ne fordulhassanak elő. Soha nem késő hogy cselekedjünk!
Dr. Bakos Zoltán
