Szíki Károly nagyszerű könyvét, Az elsáncolt falu-t olvasom, és költőként is egyre inkább hiszem, hogy az írás az emberiség talán legnagyobb találmánya.
Hányféle emléket tud életre kelteni halott poraiból az írott szó. Tér, idő elmúlás, felejtés korlátait tudja ledönteni egy ceruzának vagy egy tollnak egy- két szűkszavú vonása. Az élet mennyi eleven darabját tudják múlhatatlanná(halhatatlanná) varázsolni a teleírt papírlapok.
Erre találunk csodálatos példákat a magyar szociográfiai művek sorában. Ezekből, a szülőföldcentrikus, egyetemes értékvilágú írásokból, természetesen beleértve az erdélyi kiváló alkotások egész sorát is, nem hiányozhat a magyarságtudat, a haza- tájhaza szeretetének megtartó ereje .Sokan megpróbálkoztak a szülőföldkönyvekkel, és alkottak is sikeres, filmvászonra kívánkozó maradandó értékeket: Tamási Áron- Szülőföldem, Illyés Gyula- Puszták népe, Sütő András- Anyám könnyű álmot ígér, Kós Károly- Erdély, Kalotaszeg, Szabó Gyula- Gólya szállt a csűrre és még sorolhatnám.
Ebbe a rangos, tekintélyes arzenálba szervesen illeszkedik Szíki Károly Az elsáncolt falu című meghatóan szép szülőföld- vallomása. Bizonyára sok ideje érlelődött benne ez a szülőföldvallomás, végül az Édesanya elvesztésének fájdalma volt az az ihletforrás, a szülőföld fogalmának az a változása, hogy a hely, ahol született és felcseperedett, a szülőket magába záró föld lett, temetőhely két sírhanttal, melyek örök mementói a kötődésének, a hová tartozásának.
.Figyelmesen olvasva a sorok között is, érezzük a Kós Károly- i életmű hatását, vallomását a sztánai tűzhely hazacsalogató, visszatartó erejéről, ahogyan ezt Ő maga fogalmazta meg:” Kalotaszegen vagyok itthon, Sztána a tűzhelyem. Minden embernek van tűzhelye, az enyém itt van Sztánán. Az én lábam nyomát pedig eltemetheti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, s a fölém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is az én véreim, és az én életem örökkévaló lesz bennük…” Úgy érzem, valahogy így gondolkodik és vall erről Szíki Károly is.
A hajdanvolt világ ilyen életes megjelenítése, autentikus megközelítése, tudás, bátorság dolga, mintaszerű adatfeltáró alaposság, okos, kérlelhetetlen, merész elemző munka.
De kellett ehhez a művészi érzékenység, képzelőerő, kivételes mesélőkedv, a kis- és nagy horderejű dolgok felismerése, a titkok feltárása és pontos elhelyezése egy létező, múltjára büszke közösség létarányaiban.
Én ezt az írásodat első három kötetem: Otthonízű szavak, Gyökerek éneke, Vissza a forráshoz- ikertestvérének érzem.
A fent említett írásokban tanúi lehetünk a magyarság, a magyar, székely tájak(elsősorban a vidék!) súlyos értéksorvadásának, az exodusnak, az önfeladásnak, a szülőföld fizikai és lelki erodálódásának. A megismerés útjait és keresztútjait járva, szerzőik, sokan közülük bebarangolták a nagyvilágot, de hamar belátták, hogy nem Amerikában, és nem más országban, hanem itthon vannak európai szintű elvégeznivalóik! (Lásd Tamási, Sütő, Sziki vallomásait amerikai útjukról hazatérve!)
Elgondolkodtam azon is, nem kis meghatottsággal és rokonszenvvel olvasva ezeket az írásokat: Milyen szerencsések mindannyian, helyettük a szülőfalujuk dolgozott, s a lakosság, a nép lelkét színesre formáló századok. Az író mást sem tesz, mint fölmutatja a mások életkedvéből vagy gyötrelmes szegénységéből fölpárálló ízeket, színeket, s a végén a mások kudarcán, akár bukásán is felemelkedve, ők aratják le a dicsőséget. Bizony mindannyian nagy hálával tartoznak szülőföldjüknek, szülőfalujuknak. Akármerre csetlettek- botlottak, bárhová is űzte, hajtotta sorsuk, haza tudtak menni vonaton, hajón, repülőn, lélekben, s az anyakarú szülőföld magához ölelte, lemosta róluk az út porát, további merész álmokra, új célok elérésére biztatva őket.
Szíki Károly megtalálta a közösségi szolgálat leginkább számára hasznos módját.
Ő valóban együtt írta könyvét a Tisza- zugban rejtező tájhazával., annak lakóival.
Az erős kötődés a tájhoz, a tájhazához, szülőkhöz, főleg Édesanyjához, iskolájához, a tüzes szívkohókhoz, a falusfeleihez, a szokáskultúrához és minden olyan tényezőhöz, mely emberré tette őt azon a tájon., mind- mind ezt igazolja.
Az elsáncolt falujával olyan különös műfajt teremtett, melyben a szabadvers karonfogva jár a prózával, ez az írása nemcsak szociográfia, korrajz, önéletrajz is, hiszen a föl- fölbukkanó emlékek rajai a gyökérszálakat is mutatják, melyekből az író és ember táplálkozott és nagyra nőtt.
Olyan leheletfinom rajzát adja Földvárnak, a Tisza- zugi tájnak, amelyet csak a lélek mélyrétegei tudnak, tudtak megőrizni.
Folytatva ezt a gondolatsort, tanulságul szeretném Tamási Áron gyönyörű sorait ide idézni az írásművészet csodájáról:
„Az erdélyi magyar művészet olyan legyen, mint a rózsa a sziklán, s mint a megsebzett sas, amelyik mégis túlél minden más madarat.”
Mai modern világunkban sokak szerencséje megadta, hogy szétszóródhatnak, mehetnek a világ minden tája felé. Így erősödik a lélek szélesedik a szemhatár, tisztul a látás…?
De vajon hazatérve tudnak- e rózsákká vagy sasokká nemesedni? Lesz- e még kinyújtott kar, mibe kapaszkodjanak?
Tudnak- e majd emelkedett lélekkel utat mutatni, visszaadni a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét?
Ezeket a kérdéseket latolgatva, és még sok máson, melyeket ez az írásod fölvet, elmerengek, de nemcsak ezért érzem rokonnak ezt a Tisza zugi világot a Küküllő- menti székely tájjal, ahová gyökerezem, számomra fölöttébb érdekes, izgalmas a stílusod, különösen a prózaverseidé, amihez őszinte elismeréssel, szívből gratulálok.
Bárcsak minden magyar településnek lennének ilyen lángoló szívű lokálpatriótái,
ilyen bátor, hiteles krónikásai, hogy utódaink ne csak a jelennek, de múltunknak is jogos szellemi birtokosai lehessenek, és a Szülőföld emlékéért gyújtott örökmécses soha ne aludjon ki a lelkünkben.
Isten áldását kívánom további céljaidra és eredményes munkáidra!
Csatáné Bartha Irénke
a Heves Megyei MIT Szépírói Tagozatának vezetője
