Amikor nyelvtanulásra adjuk a fejünket (és ez igen fontos), nemcsak a szavakat és nyelvtani szabályokat, hanem a kiejtést, a hangsúlyt is tanuljuk. Fontos a hangsúly, mert sok esetben a mondandó értelmét is meghatározza.
Itt van nekünk egy csodálatos nyelv, a sajátunk, különleges. Más nyelvekben nincs olyan sok kifejezés, árnyalat, mint a magyar nyelvben.
Számomra a magyar nyelv Latinovics Zoltán versmondása és Montágh Imre hangképzési órái a televízióban, adták az alapot.
A magyar nyelv „zene a füleimnek”.
Sokszor volt kisebb-nagyobb nyelvújítás, beszéltek róla. Szidták, becsülték, de a hangsúlyozáson érdemben senki nem változtatott.
Manapság olyan divathullám jött, amit nem tudok tolerálni és ez az „angolos” kiejtés. Lehet, hogy „maradi” vagyok, de sokszor nem értem azonnal a mondatot, ha „angolosan” felfelé húzzák. Az „éneklő” szövegmondás (szép magyar beszédnek nem nevezném) bekerült a televíziókba, a nyomtatott médiában sok és sokféle a nyelvtani hiba. A közösségi oldalakon rettenetes nyelvtani hiányosságok tárulnak fel. Sokan otromba módon teszik ezt szóvá, amitől nem tanulni, hanem sírni van kedvünk.
A magyar nyelv sohasem lesz „angol”, hiába torzítjuk a kiejtést. Attól, hogy kifacsarva ejtjük ki gyönyörű szavainkat, nem az jut az eszembe:
lám egy tanult ember (hiszen biztosan beszéli az angolt), inkább az, hogy lám, kérkedik a tudásával.
Szerintem maradjunk meg gyönyörű nyelvünk szép kiejtésénél, mert hiába „majmoljuk” a sztrárnyelveket, attól mi mindig magyarok maradunk, bárhol vagyunk is.
PI
