Nagy Vilmos honvéd vezérezredes, egykori honvédelmi miniszter, 134 évvel ezelőtt, 1884. május 30-án, Parajon született és Piliscsabán hunyt el 1976. június 21-én. Horthy Miklós szerint is „ember maradt az embertelenségben”.
Szülei székely református köznemesek voltak, és a nemeslevelüket 1676-ban Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől kapták. A nagybaconi előnév a család lakhelyére Nagybaconra utal. Édesapja, Nagy Zsigmond vagyontalan bányamérnök volt, és fiatalon meghalt. Az özvegységre jutott édesanyja, – a német ősökkel is rendelkező, Hunyad vármegyéből származó Hermann Vilma -, a szülei segítségével egyedül nevelte fel a fiait. A család, az édesapa halála után, Szászvárosba költözött vissza, és Vilmos ott végezte el az elemi és a középiskolát. Eredetileg építész szeretett volna lenni, de édesanyjának nem volt pénze a gyermekei taníttatására, így más lehetőség híján, Béla bátyjával együtt, a tandíjmentes katonatiszti iskolát választották. Az első világháború küzdelmei után, 1934. május elsején vezérőrnaggyá léptették elő. 1942. szeptember 21-től 1943. június 8-ig honvédelmi miniszter volt, de a hungaristák nyomására lemondott és nyugállományba került. A nyilas hatalomátvételt követően, 1944. november 16-án Szálasi Ferenc parancsára letartóztatták, és más prominens foglyokkal együtt a sopronkőhidai fegyintézetbe zárták, ahonnan a front közeledtével Bajorországba került. Ott érte a II. világháború vége, és így kerülte el a neki szánt súlyos büntetést.
1946-ban tért haza, majd rövid ideig a tábornoki nyugdíjbizottság tagja volt. A fordulat éve, 1948 után több más ludovikás katonatársához hasonlóan Őt is méltatlan támadások érték. Elvették a lakását és megvonták a szolgálati nyugdíját. Ezután kétkezi munkásként a Pilisi Parkerdő-gazdaságban dolgozott. Jó ismerőse volt Petru Groza (Groza Péter) román államelnök, akivel Szászvárosban együtt érettségiztek. Ő nem felejtette el gimnáziumi iskolatársát és az 1950-es években személyesen járt közbe az akkori magyar vezetőknél, hogy adják vissza Nagy tábornok Úr nyugellátását. 1965-ben, a Jad Vasem Intézet – a magyarok közül elsőként – a „világ igazának” ismerte el.
Idős korában is szellemi frissességben élt, sokat kertészkedett és írt. 1976. Június 21-én, kilencvenkét évesen hunyt el Piliscsabán. (Az életrajzi visszatekintést a közkinccsé vált történelmi ismeretek alapján összeállította: Dr. Paál Sándor a Kisgazda Polgári Egyesület választókerületi megbízottja, Balatonfüred, Veszprém megye 2. számú vk.)
