Nézem az operatív törzs tájékoztatóját és szomorúság vesz rajtam erőt. Még mindig nem értjük. Olyan kérdések hangzanak el, mint egy bíróságon. Az újságírók próbálják „megfogni” belezavarni a kérdezetteket, hátha kiderül valami turpisság. Elképedek, nem hiszek a fülemnek. Mi a célja ennek? Ezek az emberek láthatóan mindent megtesznek és még itt is türelmesen válaszolnak. A „sajtó” meg „tunkol”, mint egy balesetnél.
Nem beszélve a viszonylag védett ifjúság viselkedéséről a tömegközlekedésen. Láthatóan erőlködnek azon, hogy köhögjenek valakinek az arcába. És vihognak. Nem ma születtem, de még ilyen csúfságot nem láttam.
Nem erősítjük egymást, nem segítünk, hanem hátráltatunk mindenki mást. Mert ma csak az ÉN fontos. Bár ez csak addig van így, amíg valamelyik nagy „ÉNNEK” nincs szüksége segítségre. Eszembe jutott az az amerikai riporter, aki a baleseteknél tudósított nagy élvezettel addig, amíg egy hozzátartozója nem lett az „alany”. Ő legalább akkor, ott, rájött, mekkora „tufa” volt.
Most is szépen kérik az egyéneket, hogy viselkedjenek felelősen. Szépen kérik. Elképesztő és szomorú. Miért nem bízhat az állam a polgáraiban?
Minden viccet félretéve, ez háború a vírus ellen. Mit nem értünk?
PI
