Magyarország csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs módunk középszerűnek lenni

Fotó: MTI

Tisztelt esküt tevő Honvédek!
Tisztelt ünneplő Magyarország!

Bronz- és márványszobor, díszes alak az aranyozott krónikák lapjain. Szent Istvánt – első királyunkat – így látjuk magunk körül mindenhol.

Országalapító. Mitikus erejű hős. Megdicsőült szent.

De keveset tudunk az emberről. Egy korabeli krónikás, aki fontosnak tartotta, hogy erről is tudósítson, feljegyezte, hogy Szent István király olykor esténként titokban gyönyörködve figyelte tanulással, imádsággal virrasztó fiát. Nem is akárhogy: „a fal repedésén keresztül”. Egy szülő, tele büszkeséggel és aggodalommal.

Élete végéhez közeledvén fogalmazta meg intelmeit fiának, Imre hercegnek. Ami mai napig útravaló mindannyiunknak.

Az intelmek egyik mondata így szól: „…légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson”.

Tisztelt Honfitársaim!

A magyarok múltjában a szerencsét sokáig keresni nem érdemes: megszoktuk már a hiányát. De bármi is történt – voltak jobb és rosszabb idők –, Szent István országa, a magyarok országa mégis megmaradt minden viszontagságban. Túlélte veszteségeit, fiai hűtlenségét, rossz királyait, idegen hadak dúlását, változó határait.

Mert erős volt: a balsors sem taszította le soha egészen. Kisebb forgószelek is kifújtak már a történelemből nálunknál nagyobb népeket.

A magyarok állták a sarat. Ma is itt vagyunk.

Aki így erős, az nem lesz az idők játékszere. Nem várja a vakszerencsét, de nem is féli a balsorsot. Nem aggódik a múlton, mert az már nincs a hatalmában. És nem retteg a holnaptól, mert tudja, hogy a jövőt ma még formálni lehet.

Tisztelt Megemlékezők!

Szent István vallotta nemcsak a maga személyes istenhitét, de hozzá tartozóan a nyugati keresztény műveltséget is. Az európai népek egymásra utaltságát, a kölcsönös tisztelet erejét. Hitte, a történelmet nem elég átvészelni, de hatalmunkban áll alakítani is. Tudta, hogy sorsunkat, a magyar haza sorsát a közös jövő iránti elvárások a közös múltnál is erősebben alakítják. Barátokat gyűjtött, amíg más fejedelmek ellenségeket. A békesség útját kereste hódító háborúk helyett.

Magyar öntudata sosem kelt harcra európai szellemével. Hazafiság és európaiság benne összetartozott.

Nem kergetett álmokat egy világbirodalomról. Inkább épített: a magyarok hazáját. S mert lélekből, erőből és a jövőnek épített, amit örökül hagyott, azt nemzedékek alkották tovább. Önálló, szabad, európai országot, amely nem hűbérese senkinek. Amelyet trónviszály, tatárdúlás, török hódoltság, forradalmak és háborúk, de még gyilkos diktatúrák sem tudtak elpusztítani.

Ezt a Magyarországot sokan és sokféleképpen próbálták elvenni tőlünk. Átírták törvényeit, felégették falvait, leverték forradalmait. De ezt a Magyarországot „annyi balszerencse közt / Oly sok viszály után” is megtartotta – szüleink, nagyszüleink, dédszüleink – mindazok hűsége, munkája, ragaszkodása, akik nem hajoltak meg az idők viharaiban.

Bárhogy is hívták ezt az államot, bárkik is álltak a kormányrúd mellett, s bármerre is próbálták kormányozni, a nemzet sorsát azok formálták, akik hol ösztönösen, hol tudatosan, de becsülettel, tisztességgel és nagyon sok munkával mindvégig a magyarok országát élték tovább.

Akik a Szent István-i hagyományt folytatták.

Ez a Magyarország sosem feledi a bűnöket, amik szégyent hoztak rá, amiket a nevében követtek el. Nem felejti a fegyvert, amely tömegsírba lőtte Radnóti Miklóst és a Dunába Salkaházi Sárát. Nem feledi a puskatust, amely halálra verte Szerb Antalt. Ez a Magyarország nem felejti a dunabogdányi svábokat kitelepítő határozatot, a recski barakkokat, a sortüzet vezénylő ávót, a Nagy Imre és Mansfeld Péter nyakára hurkolt kötelet.

(keh.hu)