A Magyar Hírlapban megjelent Kövér László Házelnök Úrral folytatott beszélgetés összefoglaló közlésére vállalkoztunk. (kpe.hu)
– Hétpontos programot hirdetett meg Orbán Viktor az EP-választásra. Miért volt erre szükség?
– A kormányfő már 2016 tavaszán letett az uniós intézmények asztalára egy tízpontos javaslatot az illegális migráció kezelésére. Az azóta eltelt időszakban az Európai Unió politikusainak nagyobb része – óvatosan, de biztosan – ezen tézisek talajára helyezkedett, anélkül, hogy elismerte volna, hogy a „szerzői jogok” Orbán Viktort illetik. Ma már szinte mindenki meg akarja állítani az illegális bevándorlást, és meg akarja védeni a külső határokat – legalábbis szavakban.
– Akkor miért kell még harcolni Brüsszellel?
– Mert a gyakorlatban mindebből szinte semmi nem valósult meg. Ellenben folytatódik például a bizonytalan hátterű bevándorlók migránskártyákkal való finanszírozása. Ráadásul ha Olaszország vagy Málta nem makacsolta volna meg magát, jelenleg is tömegek hajóznának át Afrikából, ha pedig hazánk nem zárja le a déli határt – amit aztán egyes balkáni államok szintén megtettek –, a szárazföldi útvonalon hasonló lenne a helyzet. A mostani, hétpontos program arról szól, hogy mit kell csinálni a választás után. Ezzel az Európai Bizottsággal és Parlamenttel ennyire tellett. A tét most az, hogy a sürgető feladatokat, amelyek között elsődleges a bevándorlás kezelése, meg tudjuk-e oldani. Ha nem az illegális migrációt ellenzők kerülnek fölénybe, ne tévedjünk, jönnek újra a soha el nem felejtett bevándorláspárti javaslatok, mint például a kötelező kvóták, vagy amelyek úgy „szüntetnék meg” az illegális migrációt, hogy legálissá tennék azt.
– Az mindenesetre kiderült, hogy az Európai Néppártra nem számíthat a Fidesz. Mennyire nehezíti meg a tagság felfüggesztése az érdekérvényesítést?
– Nem az nehezíti, hiszen az már csupán leképeződése egy folyamatnak, amelyben az európai főáramhoz tartozó politikai erők elveszítették értékeiket. Egyfajta pragmatikus konstelláció, egy korrupt, csak a hatalom megszerzésében és megtartásában érdekelt koalíció jött létre a magukat még mindig szociáldemokratának és kereszténydemokratának mondó erők között. Mi, akik 2000-ben Helmut Kohlék hívására léptünk be a Néppártba, azonban megtartottuk identitásunkat. Megjegyzem, annak idején nem mi kapartuk az ajtót, mint kiskutya az esőben, hanem az 1998 után kormányzati szinten megvalósított kereszténydemokrata politikánk miatt fogadtak bennünket tárt ajtóval. Nem kérdés, melyik oldalra állna ma a volt kancellár, ha élne.
– Manfred Weber pár éve még a Fidesz oldalán állt, a Sargentini-jelentés idején aztán nagyot fordult. Árulásnak tartja, amit a néppárti csúcsjelölt művel?
– Csak az tud áruló lenni, aki valaha is kötődött ahhoz, amit dicstelenül elhagy. Az európai politikusok legtöbbjének magatartásában azonban én minimális értéktartalmat sem vélek felfedezni. Lássunk tisztán: Németországnak fontos, hogy az uniós intézmények kulcspozícióit kézben tartsa, a CSU-nak meg az, hogy ez a befolyás rajta keresztül valósuljon meg. Weber úrnak pedig az fontos, hogy legyen „valaki”, építse a karrierjét. Ezért valamennyien bármire és annak az ellenkezőjére is hajlandók. Tehát a „csúcsjelölt” most azon taktikázik, hogy meg tudja szerezni az Európai Bizottság elnöki székéhez szükséges szavazatokat. Csak nehogy véletlenül belebonyolódjon a saját cseleibe, és elvétse a kaput, amelybe gólt akar lőni.
– Hogyan jutottunk el az európai egyesült államok gondolatáig?
– A tájékozatlanság és a naivitás nem túl nagy dicsőség a politikában, de be kell vallani, mi sem figyeltünk oda eléggé, nem vettük észre a jeleket, melyek akár már harminc éve is megvoltak. Sőt, az európai egyesült államok eszméje több mint százéves, és az uniós együttműködés megalapozói között is akadtak, akik ezt a felfogást vallották. Mostanra ugyanakkor a globalizáció folyamatai olyan gazdasági, szociológiai, geopolitikai helyzetet teremtettek, a tömegmédia és a manipuláció szédítő technológiai fejlődésével együtt, hogy a Soros Györgyhöz hasonló „világboldogítók” úgy gondolták, ez a régtől fogva dédelgetett terv, a transznacionális érdekek útjából a nemzetállamokat, így a demokratikus döntéshozatali „pepecselést” félresöprő világrend immár kézzel fogható közelségbe került. A tömeges illegális migráció Európára szabadításával akarták befejezni a folyamatot. Csakhogy elszámították magukat. Európa immunrendszerét még nem számolták fel teljesen – legalábbis itt, Közép-Európában. Akárcsak elődeik, a bolsevikok, ők sem számoltak az emberi természettel, amely nemcsak szabadságra vágyik, de a valódi közösségek adta biztonságra is, arra, hogy legyen egy hely a világon, amelyet otthonának tudhat.
– Bár egész Európában a bevándorlás a fő téma, a hazai ellenzék szerint nem is erről kellene beszélni az EP-kampányban. Van ebben logika?
– Ebből az önsorsrontó szűklátókörűségből akár egészen rémisztő következtetést is le lehet vonni. Mindegy, hogy Gyurcsány Ferenc, Szabó Tímea meg a többi tökkelütött mit mond, az emberek nagyjából nyolcvan százaléka az ellenkezőjét gondolja annak, amiről beszélnek. Így azt feltételezhetjük, hogy ezeket az ellenzéki pártokat és politikusokat egész egyszerűen kitartottként kezeli a globalista liberális politikai elit. Oda akarnak tartozni, annak a körnek akarnak megfelelni, nem a magyar szavazóknak. Vagyis nem a maguk urai, nem a lokális racionalitás, illetve saját potenciális választóik érdekei mentén ténykednek, hanem a megbízóik érdekében.
– Ha ez így van, akkor ez hazaárulás.
– Hazaáruló is csak az lehet, akinek volt valaha hazája. Jó kérdés persze, melyik a rosszabb: akinek soha sem volt, vagy akinek van, de elárulja. A baloldal egyébként soha nem belül kereste az igazodási pontjait. Károlyi Mihály Párizsnak, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János Moszkvának akart megfelelni, mai utódaik pedig – mondjuk – Brüsszelnek. Nem a magyarok érdekeihez igazodnak. Ezért is jelent számukra problémát a demokrácia, hiszen mégiscsak itthon kellene többséget szerezniük, miközben a legitimációjukat kívülről várják. Sőt, nem csak egyes politikusok igazodnak Sorosékhoz. Ide sorolnám azokat az értelmiségieket, filmrendezőket, színházi embereket, tudósokat is, akik mit sem tudnak a magyarországi helyzetről, mégis Sydney-től Washingtonig bármit aláírnak, ha tiltakozni kell a jobboldali kormány ellen – vagy azért, mert maguk is részei a globalista elitnek, vagy csak, mert egzisztenciálisan függenek tőle. Visszatérve az ellenzéki taktikára: arra próbálnak építeni, hogy mindig vannak szép számmal olyanok egy társadalomban, akik nem magukat, hanem a politikát teszik felelőssé a saját rossz közérzetükért, akik semmilyen értékrend kötöttségeit nem tűrik szívesen, vagy akik akár joggal érezhetik úgy, hogy az ő érdekeik háttérbe szorultak. Ezekből össze lehet gyúrni egy valamekkora bázist, meg lehet próbálni hiszterizálni őket, folyamatos háborúvá alakítva a politikát. Csakhogy gyűlöletből nem lehet építkezni. Ebből soha az életben nem lesz kormányképes alternatíva. Lehet, hogy nem is ez a cél.
– Aggódik a francia demokráciáért?
– Nem a francia demokráciáért aggódom, hanem az európai civilizáció egyik legszebb vívmányáért: magáért a demokráciáért, amely eredendően – ókori formájában éppúgy, mint újkori megjelenésében – az értéket teremtő és adózó középosztály azon törekvése eredményeképpen jött létre, hogy beleszólhasson a közösséget érintő döntésekbe, illetve maga hozhassa meg azokat. A demokrácia tehát addig létezik, amíg létezik a középosztály, amely valamilyen közös – például nemzeti – értékbázison közösségként fogalmazza meg önmagát, és amíg beleszólása az ügyekbe valós információkon alapul és tényleges. Nos, a sárgamellényesek mozgalma a lecsúszó és szétporladó európai középosztály dühkitörése, egy olyan rendszer elleni lázadás, amelynek működése felett egyre inkább az információkkal szinte korlátlanul manipuláló pénzhatalom veszi át az ellenőrzést.
– Váltsunk témát! Mit vár az újabb családvédelmi akciótervtől?
– Világos, hogy csupán anyagi erőforrásokkal tartósan nem lehet demográfiai fordulatot elérni. Mégis jól teszi a magyar kormány, hogy megpróbálja elhárítani az anyagi akadályokat a gyermekvállalás elől. Nem árt emlékeztetni: 2010-ig az első gyermek megszületése a szegénységi küszöb alá való bukást is magával hozta a családot alapító fiatalok életében. A gáláns támogatási csomag azonban csupán előfeltétele egy értékrendbeli változásnak, amely nélkül nincs magyar jövő, és amelynek eléréséhez a politika mellett az oktatási rendszer, a média, az egyházaink és a véleményformáló, mintaadó értelmiség együttes erőfeszítései is kellenek. A feladat óriási, a körülmények ellenünk szólnak, de nincs más, emberhez méltó választás. A Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Nemrég egy székelyföldi faluban jártam, ahol a polgármester örömmel számolt be arról, hogy az előző évben kétszer annyi születés volt, mint temetés. Nincs magyarázat a spontán mentális változásra, egész egyszerűen „divatba jött” több, akár három-négy gyermeket is vállalni a fiatalok körében. Kiderült, hogy nagy családban akár még nagyobb boldogságban is lehet élni. Ha ez ott lehetséges volt, miért ne lenne lehetséges az egész Kárpát-medencében vagy máshol Európában? Az pedig bizonyára nem közömbös, hogy a politikusok a halál kultúrájának jegyében vagy egy olyan Alaptörvény szellemében teszik-e a dolgukat, amely kimondja az állam felelősségét a család, a nemzet és a keresztény kultúra védelmében. A magyar emberek már eldöntötték, melyik úton járjunk. A májusi európai parlamenti választáson ezt is megerősíthetjük.
Forrás: Magyar Hírlap, Kacsoh Dániel
