Környezetvédelem és klímahisztéria

agroforum.hu

A következő évszázadokban a történészek biztosan el fognak csodálkozni annak a hamis logikának a mélységén, amely lehetővé tette, hogy a világon majdnem mindenkivel elhitessék: az antropogén CO2 veszélyes, káros és bolygópusztító anyag.

Valamikor én voltam az első, aki az Országos Tervhivatalban (OT) környezetvédelemmel foglalkozott. Én voltam a kapocs az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal (OKTH) és az OT között. Ez annyit jelentett, hogy az OKTH-ban készült anyagok lényegét beszerkesztettem a hosszú távú tervekbe. De ez már majdnem ötven éve volt, aki kutatni akar a régmúlt idők koncepciójában, megteheti a honlapomon (Makrotrend2000). Ott az 1980-82-es évnél találni fog egy Gazdasági növekedés és környezetvédelem című anyagot, amelyben, 1980-ban amellett érveltem: „A véges természeti erőforrások miatt ugyanis a jelenlegi típusú (az egy főre jutó anyag és energiaszükségletet állandóan növelő) gazdasági növekedés nem lehet ad infinitum – végtelenségig – tartó folyamat. A gazdasági össze­omlás elkerülése érdekében a nyersanyag- és energiafogyasztást és általában a természeti erőforrások iránti igényt stabilizálni kell.”

A tanulmány végső következtetése az volt, hogy a környezet védelme kapcsán felmerülő költségeket az árrendszerben fokozatosan érvényesíteni kell, lehetőleg olyan módon, hogy az a termelőt és fogyasztót egyaránt ösztönözze a környezeti terhelés csökkentésére. Ugyanabban az időben az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottsággal együttműködve egy olyan tanulmányt is készítettünk, amely arról szólt, hogy a gazdaságosságot nemcsak a termék előállításakor, hanem annak teljes életciklusán keresztül kell vizsgálni. Ezt csak azért említem, mert ez harmincöt évvel előzte meg az Európai Bizottság körkörös gazdaság elképzeléseit. Igaz, gyakorlati haszna nem lett a koncepciónak, de az elmúlt öt évben a bizottsági felhívások sem értek el sok eredményt, és valószínűleg nem is fognak. A környezetvédelem és a liberális, profitmaximáló kapitalizmus ugyanis nem édestestvérek.

Ötven évvel ezelőtt a környezetvédelem, a természeti táj, a levegő, a vizek, az épített környezet védelméről szólt. Az OKTH-nál készült egy határidő nélküli környezetvédelmi terv, amely például azt tartalmazta, hogy nem lehet megengedni a termőterületek csökkenését. Vagyis azt, hogy egyre nagyobb területeket építsenek be, vegyenek el a természet elől. Ezt az elvet sehol Európában, de valószínűleg az egész világon nem tartják be, ezért szűkül az állat- és növényvilág élettere, és kerül egyre több faj a kihalás szélére. Természetesen ebben nagy szerepe van annak a népességrobbanásnak, ami az ipari forradalom óta lezajlott, és ami a 20. században nagymértékben felgyorsult. A népesség növekedése az ipari forradalmat megelőző társadalmaknak nem volt alapélménye, hiszen egy generáció alatt nem volt érzékelhető. Az én életemben viszont több mint háromszorosára nőtt a világ lakosságának száma, és ha még egy kicsit húzom, talán a négyszeres növekedést is megérem. A több embernek több élelmiszer, több nyersanyag és több terület kell, és terjeszkedni csak a természeti környezet rovására tudunk.

A múlt század hetvenes éveinek ez volt a felismerése, ennek szellemében készült el a Római Klub – egy nem üzleti szervezet, amely globális eszmecserét folytat különböző nemzetközi politikai kérdésekkel kapcsolatban – nevezetes számítási modellje, amit növekedés határai címmel publikáltak, és ami alapján magam is készítettem egy előrejelzést 2050-ig a népesség és az energiaigények várható alakulásról. A számítás során azon törtem a legtöbbet a fejem, hogy vajon az akkori fejletlen országok egy főre jutó nyersanyag- és energiafogyasztása felnőhet-e olyan mértékre, mint az akkori fejletteké, mert akkor ez a Föld teljes kifosztásával fog járni. A világ energiaellátását és az ismert technológiá­kat tanulmányozva akkor vontam le azt a következtetést, hogy a 21. század alapvető energiaforrása nem lehet más, mint az atomenergia és ez a nézetem az elmúlt fél évszázad során csak megerősödött.

Ezekkel a gondolatokkal nem nagyon lógtam ki a sorból, abban az időben azok, akik az ilyen világproblémákkal foglalkoztak, többé-kevésbé azonos nézeteket vallottak. A domináns gondolkodás azonban a hetvenes évek vége felé kezdett megváltozni, majd teljesen átalakult, a középpontba a klímaváltozás és ennek okozója, a szén-dioxidot kibocsátó ember került. A hetvenes években még a Föld lehűlésétől féltünk, mert a Föld átlaghőmérséklete a negyvenes és hetvenes évek között valóban csökkent egy-két tizedfokkal, és sokan úgy gondolták, hogy véget ér az utolsó, tízezer éve tartó interglaciális – eljegesedési időszak, és új jégkorszak következik be, ahogy az a korábbi kétmillió évben rendszeresen előfordult. Látványos katasztrófafilmek készültek és a világ vezetői azon tanakodtak, hogy mit lehetne tenni az új jégkorszak bekövetkezte ellen. Azonban váratlan fordulat történt. Egyrészt a Föld átlaghőmérséklete elkezdett növekedni, másrészt mérések igazolták, hogy a Föld légkörének szén-dioxid tartalma növekszik. Ekkor Bert Bolin svéd meteorológus elővette korábban élt honfitársa, Svante Arrhenius 1896-ban publikált elméletét arról, hogy a légkör szén-dioxid-tartalmának növekedése a Föld hőmérsékletének emelkedéséhez vezet. Bolin komoly támogatást kapott az ENSZ környezetvédelmi programjának igazgatójától Maurice Strongtól és az amerikai alelnöktől, Al Gore-tól.

A szén-dioxid-ellenes mozgalomba bekapcsolódott a Greenpeace és a nemzetközi sajtó is, bármilyen természeti katasztrófa történt a világban, azt mind a Föld antropogén – az embertől vagy az emberi tevékenységtől függő, illetve ember vagy emberi tevékenység által okozott hatás – felmelegedésének tulajdonították. E tekintetben különösen a német zöldek jártak elöl, az ő német politikára gyakorolt hatásuk – és a nemzetközi sajtó riogatása – döntő volt a szén-dioxid-kibocsátást csökkenteni akaró különböző nemzetközi egyezmények, így a kiotói és legutóbb a párizsi protokoll elfogadásában. Az Európai Unió – német nyomásra – már 2011-ben elfogadott egy olyan célkitűzést, hogy 2050-re a szén-dioxid kibocsátását 80 százalékkal csökkenti (1990-hez képest), ezzel az unió gazdaságpolitikájának középpontjába a szén-dioxid-szint csökkentése és a megújuló energiaforrások arányának növelése került. A célok az idő múlásával egyre radikálisabbá váltak, például 2014-ben a 2030-ra kitűzött cél a szén-dioxid kibocsátásának 40 százalékos csökkentése volt, ezt 2018-ban már 50-55 százalékra emelték, és az Európai Tanács a 2020. decemberi ülésén már az 55 százalékos célt fogadta el. Botrány ebből majd csak 2021 júniusában lesz, amikor az egyes országok vezetőinek szembe kell nézniük azzal, hogy az 55 százalékos csökkentési cél mit is jelent a gazdaságuk számára.

Nem vagyok légkörfizikus, nem tudok azokkal vitatkozni, akik a légkörbe kerülő szén-dioxid hatásáról értekeznek, de azt el tudom mondani, hogy miért nem hiszek a most már hisztérikussá fokozódó a szén-dioxid-ellenességben, pontosabban miért azoknak a véleményét fogadom el, akik a klímaváltozásban a szén-dioxidnak nem tulajdonítanak meghatározó jelentőséget.

Részben azért, mert néhány hisztériát, többek között azt, hogy a Föld lehűl, és új jégkorszak következik be, már átéltem, részben azért, mert bizonyítékok vannak arra, hogy nincs egyértelmű ok-okozati kapcsolat a Föld hőmérséklete és a légkör szén-dioxid-tartalma között. A Földnek voltak meleg időszakai és jégkorszakai, mielőtt az ember egyáltalán megjelent volna a bolygón, voltak földtörténeti korok, amikor a légkör szén-dioxid-tartalma a jelenleginek a húszszorosa is volt, a hőmérséklet mégsem volt sokkal magasabb, mint a mostani, és végül konkrét mérések vannak arról, hogy sokkal inkább a Föld felmelegedése az oka a légkör széndioxid-tartalma növekedésének (az óceánokból felszabaduló szén-dioxid miatt) mintsem fordítva. Végül hadd fejezzem be Richard Lindzen amerikai légkörfizikus véleményével, aki maga is részt vett a klímaváltozás okaival és hatásaival foglalkozó IPCC-jelentések (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület), ezen belül a harmadik jelentés 7. fejezetének a kidolgozásában, tehát közelről ismeri a problémakört. „A következő évszázadokban a történészek biztosan el fognak csodálkozni annak a ravasz és könyörtelen propagandával álcázott hamis logikának a mélységén, amely hatalmas és különleges érdekek koalíciója számára lehetővé tette, hogy a világon majdnem mindenkivel elhitessék: az antropogén CO2 veszélyes, káros és bolygópusztító anyag. A legnagyobb méretű tömegtévhitként fogják feljegyezni, hogy a növényeknek életet adó CO2-t egy ideig halálos méregnek tekintették.”

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)

Forrás: Magyar Hírlap, Lóránt Károly