Nyomorból indult, kultuszig jutott, de művei önmagukért beszélnek. Derkovits Gyula életművének emlékét a Dóm tér is őrzi.

A Dóm téri Pantheon emlékműveit bemutató sorozatunk Derkovits Gyula szobrával folytatódik. Derkovits Gyula nem alkalmazkodott a kor ízléséhez. Művészete egyszerre volt személyes vallomás és társadalmi állásfoglalás.

Derkovits Gyula: művészet nyomorból és hitből

Derkovits Gyula egy sokgyermekes asztalosmester családjába született 1894-ben. Miközben atyja mellett inaskodott a műhelyben, édesanyja korai halálát követően az egyre szegényedő családban kamaszként a rajzolásban és festésben talált örömöt.

 Az első világháború kitörésekor önként jelentkezik katonának, a téli Kárpátokban folytatott harcok során megsebesül és teljesen áthűl mire elsősegélyben részesítik. Bal karjára részlegesen lebénul, a kihűlés következtében tüdőbajt kap, katonai szolgálatra alkalmatlanná válik és leszerelik.

Hadirokkantként állami segélyből és asztalosmunkákból próbált megélni. Nehéz anyagi helyzetében új életcélja képzőművészetének kiteljesítése lett.

Baloldaliság és egyedi látásmódú művészet

Magántanodába jár rajzot és festészetet tanulni, a tanácsköztársaság alatt a nyergesújfalui művésztelepen kap alkotási lehetőséget. Feleségül veszi modelljét, Dombai Viktória korábbi tésztagyári munkásnőt, közös portréik témáinak szerves részét alkotják.

1923–26 között Bécsben él, ahol megismerkedett a baloldali emigránsokkal, belép az Osztrák Kommunista Pártba, lakása egyben illegális találkozóhely is volt. 

Világlátását az expresszionista művészi irányzatban teljesítette ki, mely a polgári társadalom elleni tiltakozása jeléül céljának tekintette, hogy a valóság látszatának puszta ábrázolása helyett a valóságról képzett érzéseit, gondolatait fejezze ki, lehetőleg közvetlenül.

 Kieselbach Tamás műkereskedő, művészettörténész szerint „hihetetlen, hogy ez a három elemit végzett, autodidakta festő milyen rafináltan szerkesztette képeit. És ez a virtuóz, komplex komponálás egy pillanatra sem válik öncélú játékká, mert tartalom, hit, kőkemény világnézet áll mögötte.”

Kassák Lajos író, költő, műfordító, képzőművész. „a magyar avantgárd atyja” így emlékezett vissza első találkozásukra: „egy sovány, fiatalságában is kegyetlenül elnyűtt ember jelentkezett nálam. Tusrajzokat hozott. Halkan, szégyenlősen beszélt, szerény tartózkodással s mégis valami félszeg gőggel a viselkedésében. A rajzok elég érdekesek és határozottan tehetségre vallanak.”

Művészeti sikerek és korai halál

Egyre érettebb műveit Budapestre visszatelepülve a kortársak is elismerik, műveit rendre beválogatják a nagy galériák kortárs magyar festészeti kiállításaira. Mindeközben anyagi nehézségei folyamatosak, bár ennek okául Szíj Rezső irodalomtörténész rossz gazdálkodását tartotta, míg Pátzay Pál szobrászművész szerint mindez arculatához tartozó álszegénység egyfajta reklámnyomor volt.

Jellemző, bár szerencsére nem igaz, hogy 1934-ben negyven évesen bekövetkezett haláláról széles körben elterjedt az a vélekedés miszerint gyakorlatilag éhenhalt, valójában soha el nem múló tüdőbaja bizonyult végzetesnek.

 A már idézett Kassák Lajos összegzése szerint „negyven esztendeig kenyéren és vízen, lakásnak nevezett odúkban, elviselt gúnyákban halódott egyhuzamban ugyanúgy, mint nagyszámú rokonai, az asztalosok, suszterok, bányászok és a mai összedobott világ többi áldozatai. Negyven esztendeig kínlódott s aztán végső kimerülésében meghalt. Ha véletlenül atlétának születik, az ő körülményei között akkor is erre a sorsra kellett volna jutnia s ő nem is, mint atléta, hanem mint tüdőbeteg asztalos inas kezdte meg pályájának szomorú történetét. 

Ma úgy beszélnek róla, mint aki szánandóan szegény ember volt, – holott ő nem is szegény, hanem anyagiakban nincstelen volt; hogy avitt ruháiban is milyen gazdagon élt közöttünk: azt éppen itt maradt képei dokumentálják.”

Derkovits Gyula emlékezete a Dóm téren és az országban

Életútja, kétségbevonhatatlan baloldalisága és kapcsolatai az illegalitásban lévő kortárs kommunistákkal – miközben rangos korabeli pesti kiállítóhelyeken is rendezhetett tárlatokat – az államszocialista rendszerben alkalmassá tették arra, hogy személye és munkássága köré kultuszt építsenek. Dózsa fametszetsorozata a történelmi parasztfelkelésről szóló írások rendszeres illusztrációjául szolgált, kerekebb évfordulóin a Nemzeti Galéria kiállításokon mutatta be munkásságát. Szülővárosában Szombathelyen előbb emléktábla, majd emlékház, életnagyságú szobor, nevét viselő iskola és lakótelep is emlékeztet rá, Újszeged egyik főútvonala is róla lett elnevezve.

A Nemzeti Emlékcsarnokba történő szoborkihelyezés is ezt az emlékezetpolitikát jelenítette meg. A szegedi városi tanács programot dolgozott ki az emlékcsarnok szoborgyűjteményének kiegészítésére.

Ennek keretében került sor a szocialista elkötelezettségű művészet jellegzetes képviselőjének tartott Derkovits Gyula emlékszobrának felállítására. Az 1956-os forradalomban ledöntött pesti Sztálin szobrot is alkotó Mikus Sándor bronz portréjának sallangmentes ábrázolása a hatvanas évek köztéri szobrászatának jellegzetesen puritán kivitelű, akkoriban divatosnak számító stílusirányzatában készült.

Az ideologikus értékeléseken túlmutatóan Derkovits életművének valós nemzeti értékét az is jelzi, hogy rendszereken átívelően máig él a szakmabeliek által csak Derkóként emlegetett Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíj, mely harmincöt év alatti művészeknek havi meghatározott összeget nyújt a pályakezdés, szakmai fejlődés, előmenetel segítésére.

Forrás: szegedma.hu,

Szerző: Kohári Nándor

Dóm téri Pantheon: Derkovits Gyula, egy festő a nyomorból | Szeged Ma