Múlattam az időt Florida forró partjain és hideg zuhanyként ért a hír: Meghalt Elnök úr! Lerövidítettem a tervezett időt és gépre szálltam. Nem akartam újra lekésni, mint apám temetését, az apám helyett is apám Elnök úr búcsúztatóját.
Érzem, s tudom, személyesre kerekedik ez a búcsúztató, az elbúcsúzó beszéd, mint egy nagy léggömbbe kapaszkodom bele, jaj, csak el ne csattanjon, csak el ne múljon idő előtt, mert tudod, minél magasabbra emelkedsz vele, elcsattan egyszerre s eljutsz a végére.
Baráti búcsúztató ez, baráttól veszünk végső búcsút, ha egyáltalán van olyan, mert aki volt, az megmarad! Kapaszkodjunk hát bele, hogy elröppenjen vele minden zokogás, könny, s közöny, minden susogás.
Kapaszkodjunk bele, ahogy kapaszkodtunk vele, mentünk Északra, Keletre, Pesttől Békéscsabáig (elhullt csatában a derék Hanó Miki is!), mentünk sehonnan valahová levegőt nyerni, mert lélegeztető gépünk volt ő, ki robogó vonatként zakatolt előttünk mindig üdén és frissen, korán kellett kelnie annak, hogy lépést tartson vele, de nem akartunk lemaradni tőle, s a kattogó kerekek ütemére róttuk mögötte a nem tudjuk hová és meddig tartó távolságot mi, a magányos szövetségesek. Úgy követtük, mintha lekéstünk volna valamit.
Lekéstük a mindig erős kézszorítást, a „hogy vagy, hogy vagytok?”, szemtől szembe kimondott kérdéseket, a szemüvege alól kikandikáló kutató tekintetet.
Visszafelé menet most megáll Mezőtúron, szülői árnyas fáival őrzött soron, közelebb a férfikor és az agrárminiszter-önelszántság indulásnál, apánál, anyánál, feje alá veszi az Alföld hol szikes, hol esőáztatta talaját, vizenyős, mindent elnyelős földjét, ami magába fogadja és megpihenteti a végét. Megállt ez a vonat, Kovács Béla Túrnál kiszáll a másik oldalon és a függöny legördül.
Térül-fordul az ember gondolata, ha be van szorítva a sarokba és a legfőbb találkozókat rakja sorba, s nem a sárba, sorba!, de József Attila gondolataiért futkározva mondja: „Nem futja már, látom az időből, a tömény tűz eléget.” Felégette végső találkozásunk hídját az Úr, visszavonta kivezényelt honvédjeit és emlékbe burkolva takarót rakott minden barátra, hogy ne vacogjanak, ha az elmúlás szele átsüvít felettük.
Vacogós ez a téleleji idő, milyen idő, milyen idő(J.A.) és ebből az emlékköpenyből szökken elő minden, mi személyes, kinek-kinek élményveszélyes kép, mint az országban megannyi szakmai találkozó, Egerben az alakuló ülés teltházban, a Szent István Kápolnában, majd megannyi borász és földműves társaságában, sok versmondásban, mikor Béla bátyám megkért: mondanál egy szép verset?, megannyi helyen, hol barátok adtak kalácsot, s megannyi tanácsot.
Mennyi személyes élmény forgat, minta víz koronázatlan királya rántja le forogva az arra tévedőt, mikor lapalapításom mögé állva mondta: néha szálkásan szól ez a gyerek, de hitelesen, igazat mondva! Hang Szóró néven szólt akkor és szól ma is a nóta. De ott állt Egerben a Megyeháza elé bevontatott traktoron is, ha a kórház került bajba.
Egyszer megrojtosodott a kötelünk, mikor az általa kiharcolt, érdemes művész cím helyett kibrusztolt ezüst keresztet sikerült kiharcolnia, és én nem cseréltem ezüstöt aranyra, de gyorsan megbocsátott, mert fő fegyvere a megbocsátás volt. Meg a mérleg tökéletességének elvét vallva tehetséggel igazgatta a gazdák jelenét és múltját a Szövetségben, mire megnyerte és mindig büszkén ejtette: a mi tiszteletbeli kisgazdánk milyen jó: Kövér László!
Szívében mindenkit tiszteletbeli címmel hordozott, ha valaki éppen virult vagy kormozott, tiszteletben hordozott mindenkit. Nagy szíve volt, mert aki ennyi embert nem csak névvel, de szívvel is ismert, az nagy élmény volt.
És most Béla bátyám, magunkra maradva! Emlékezzünk arra a szép napra, 2006. október 21-re, mikor a MOM Székházban megrendezett 13 napos Az emigráció hazatér rendezvénysorozatomon így fogalmaztál a telt házas közönség előtt:
EMLÉKEZZÜNK ARRA A GYÖNYÖRŰ VARSÁRNAPRA! Nem én állok itt Önök előtt. Ez csak optikai csalódás. Azok állnak itt, akik nem tudtak már eljönni, akik velem voltak ’56-ban Budapest terein. Őket képviselem most, fogadjanak el így! Őket képviselem, akik kiszenvedték, átkínlódták azokat az esztendőket, amelyek egyeseknek jobban, másoknak sokkal rosszabbul sikerültek.
Valaki, aki annak idején olyan útmutatást adott, amely a történelem vasfogában is megállta a helyét. Ő Mindszenty József hercegprímás volt. Mintha elfelejtődött volna azóta, hogy azok a mondatok, amiket ő megfogalmazott is arról szóltak, hogy szociálisan működő tulajdont akarunk.
Hol van ez már? Mi vált valóra ebből az akaratból? Amikor ő azt mondta, kultúrnacionalista Magyarországot akarunk, mert ilyen országnak van csak jövője. Miért felejtik őt el az időben? Azt gondolom, 1956-nak volt igaz és méltó képviselője. Nem vezére, képviselője. ’56-nak csak harcosai voltak, és ő, Mindszenty József pedig útmutatást adott. Olyat, amelyet ma is megfogadhatunk. A mai gyönyörű estén arra kérném Önöket, hogy ne a szomorúságra emlékezzünk, inkább arra a gyönyörű vasárnapra, mikor sütött a nap, végigmehettünk a körúton kilőtt páncélautók között. Milyen örömmel néztük őket! Nem érdekelt bennünket, hogy a házak már félig romokban állnak. Hittük azokban az órákban, hogy egy új Magyarország fog felépülni.
Ma este itt egy boldog estét ajándékoztak nekünk. Köszönöm, akik ezt lehetővé tették, és köszönöm Önöknek is, akik eljöttek, és akarnak egy igazabb Magyarországot. Hiszem, hogy meg is valósul.
Emlékezzünk a veled töltött gyönyörű napokra! És átadjuk mi, Nemzetőrök az örök neked, Posztumusz Glória Victis emlékérmet!
Most mondod: holt! Szülőfalum, Tiszaföldvár szomszédságában született és búcsúzik e földi paradicsomtól. Túrról származik, igazi turul volt. Turi. Aki örök túri. Igazi szívember, szívünkhöz közelálló ember volt. De nem holt, csak átmeneti időben nincs jelen. Időtálló időt varázsolt nekünk, ki küzdve küzdünk a jobbra, mit Kosztolányi mondja: „nem élt belőle több és most sem él, s min fáról sem nő egyforma két levél, a nagy időn sem lesz hozzá hasonló.”
Ezt a verset pengetve húron, helyezem szívedre Mezőtúron, kedves Béla bátyám, bennem tovább élő fénylő szivárvány!
A Teremtő vezesse lépteid a fények útján drága Béla bátyám!
Szíki Károly
