Nagyon nem szokványos nap november másodika, halottak napja.
Nem hivatalos állami ünnep, nem nemzeti gyásznap. Ennek ellenére világnézettől függetlenül mindenki tud erről a napról, és gyakorlatilag mindenki meg is emlékezik halottairól. Látható módon sokan csak évente egyszer, ezen a napon keresik fel a temetőt és a hamvak közelségében gondolnak eltávozott szeretteikre.
Magamról tudom, hogy nincs olyan nap életemben, amikor – sajnos egyre növekvő számú – ne gondolnék egy vagy több elhunyt szerettemre, de ezzel együtt egész más érzés, amikor végső földi nyughelyükön kereshetem fel őket. Ezzel együtt nem vitatom az írófejedelem, Jókai Mór nemes gondolatait:
„Megtalálsz virágaid között,mikor elhervadnak,megtalálsz a falevélben, mikor lehull, meghallasz az esti harangszóban,mikor elenyészik,s mikor megemlékezel rólam,.mindig arccal szemközt fogok veled állni.”
A szokások változnak,csak az én életemben is gyökeres változások történtek. Valaha csak ránézésre is tudni lehetett ezen a napon, hogy protestáns vagy katolikus temetőben járunk-e, hiszen a protestánsok temetőiben sötét volt, míg a katolikusoknál ragyogtak a gyertyák és a mécsesek. Mára ez a különbség megszűnt, mindenhol világítanak az emlékezés kegyeleti fényei.
Más téren is pár évtized alatt sokat változott a gyásszal kapcsolatos külső megnyilvánulás. Pár évtizeddel ezelőtt gyakran láthattuk, hogy a külső ruházaton – karon, hajtókán – fekete szalagot viseltek az emberek.. Mára gyakorlatilag megszűnt ez a szokás. Régebben a nők fekete fejkendőt vagy kalapot, sőt sokszor a kalapon még fekete csipkét, fátylat is viseltek a gyász időszakában. Mostanra ez a viselet legfeljebb a temetéskor látható.
Egyébként is a hallállal kapcsolatos hozzáállás egészen más, mint régen.
Valaha vidéken természetes volt, hogy az idős, beteg családtag otthon, szerettei, családtagjai körében hunyta le szemét és a temetésre is otthonról került sor, nem fizetett,hanem felkért segítők közreműködésével. Mára – sajnos – a halál félelmetes dologgá vált,a legtöbb ember gyakorlatilag elhagyatottan, egyedül fejezi be földi pályafutását egy kórházi ágyon.
Régen a legtermészetesebb dolog volt,hogy a gyermekek az idős rokon, szomszéd, barát temetésére elmentek. Ma legtöbbször óvják őket ettől a megrázkódtatástól,és sokan már felnőttek, mire eljutnak egy temetésre.
Engedtessék meg egy személyes élmény, amit a Sors ajándékának tekintek:
megadatott számomra, hogy mindkét szülőm úgy halhatott meg, hogy Velük voltam, kettesben, fogtam a kezüket, és imádkoztam értük. Szeretném, ha én magam sem lennék egyedül utolsó óráimban.
Ne tűnjünk el a halállal, de úgy maradjunk meg szeretteink körében, ahogy azt Szabó Magda megfogalmazta.:
„Legyek én körötted valami szelíd és nem bántó emlék,olyan, akire jólesik gondolni, de már nem könnyeztet meg. Ne úgy jussak az eszedbe, hogy belerándulj a fájdalomba,hanem úgy, hogy elmosolyodj.”
Szeretettel kívánom, hogy a gyász mostani napjait mindenki megbékélt lélekkel, kellő erővel , szép emlékező gondolatoktól körülvéve élhesse át.
Dr. Bakos Zoltán
