Európa két tűz közé szorult – A feje fölött dönthetnek a sorsáról

Az Európai Bizottság brüsszeli épülete (Berlaymont) (Forrás: greece.greekreporter.com)

Szinte pattanásig feszült a helyzet Oroszország és a NATO, valamint az Egyesült Államok között az ukrajnai válság vonatkozásában. Az azonban szembeötlő, hogy az európai országok eddig kevésbé jelentek meg az események alakító tényezőiként, noha a földrajzi közelségből adódóan is ők lehetnek a legközvetlenebb kárvallottjai egy esetlegesen kirobbanó konfliktusnak. Az óvatos európai politika egyrészt fakad az Európai Unió jelenlegi struktúrájából, másrészt pedig a fajsúlyos európai országok Oroszországgal ápolt viszonyából. Az egyértelmű, hogy Európa az események deeszkalációjában érdekelt, kérdés azonban, hogy rendelkezésre áll-e elegendő eszköz a közösség kezében ennek elősegítésére.

A kontinens, amelyet nem veszek komolyan

A jelenleg tomboló orosz-ukrán válság eseményeinek alakulása tükrében a legtöbben az Egyesült Államok, vagy a NATO, illetve Oroszország lépéseire figyelnek. Az Európai Unió, vagy az európai országok reakciói már kevésbé ütik meg az ingerküszöböt.

Az Európai Külügyi Szolgálat főtitkára sérelmezte is, hogy Oroszország és a NATO közti egyeztetésekre nem kaptak meghívást uniós szintű diplomaták. Egyúttal hozzátette azt is, hogy szerinte Moszkva nem veszi komolyan Brüsszelt, amely hosszú távon visszaüthet.

Az EU és Moszkva viszonya 2014-ben romlott meg, amikor Oroszország annektálta a Krím-félszigetet. A mélypontra pedig akkor került, amikor tavaly az orosz külügyminiszter megbízhatatlan partnernek nevezte az EU-t, miközben az uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselő, Josep Borrell éppen mellette állt egy sajtótájékoztatón.

Az Európai Külügyi Szolgálat főtitkárának ítélete sarkosnak tűnhet ugyan, azonban bizonyos szempontból nem áll messze a valóságtól. Jóllehet Moszkva mindig is nagyon komolyan vette az Európai Uniót a kereskedelem vagy az energia terén, ez a geopolitikára már egyáltalán nem érvényes.

Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy az EU továbbra is elsősorban egy gazdasági közösség, és a benne részt vevő országok integrációja még nem ért el egy olyan szintre, amely garantálná a védelmi együttműködést, például egy közös hadsereg útján.

Az évek óta zajló orosz-ukrán konfliktusban az EU többek közt ezért nem tudott igazán alakító tényezőként fellépni, noha éppen az európai országok azok, amelyek leginkább érintettjei az eseményeknek. Nem is meglepő, hogy Európa leginkább a konfliktus deeszkalációjában érdekelt, amelynek céljából sokáig igyekezett kompromisszumkereső hozzáállást tanúsítani Oroszország irányába. Ebből a szempontból külön kiemelendő Németország és Franciaország példája, mivel alapvetően ezen két állam külpolitikai mozgolódása határozta meg az unió narratíváját.

Erre leginkább a normandiai négyek csoportja lehet példa, amely Oroszország és Ukrajna mellett az unió két vezető országából, Franciaországból és Németországból épül fel. A csoport 2015 során jelentősen tudta csökkenteni az ukrán válságból fakadó feszültséget, noha tartós megoldással nem tudott szolgálni.

A külpolitikai tojástánc

Európa szempontjából Németország a legfontosabb tényező, amelynek évtizedes viszonylatban nagyon szoros kapcsolata van Oroszországgal, ez pedig különösen igaz a jelenleg legnagyobb frakcióval rendelkező kormánypártra az SPD-re.

A 2008-as orosz-grúz háború idején Frank-Walter Steinmeier akkor még külügyminiszterként figyelmeztette Európát, hogy ne vessenek ki szankciókat Moszkvára. Angela Merkel ugyan a Krím elfoglalása idején határozottan felszólalt Oroszországgal szemben, azonban nagyon vigyázott arra, hogy ne tegyen helyrehozhatatlan károkat a két ország kapcsolatában. Ennek jegyében Steinmeier ismét Moszkvába utazott és gazdasági partnerséget ajánlott az oroszoknak.

angela merkel vlagyimir putyin
A német szövetségi kormány sajtóhivatala által közreadott képen Vlagyimir Putyin orosz elnök (j) megbeszélést folytat Angela Merkel korábbi német kancellárral (b2) a moszkvai Kremlben 2021. augusztus 20-án. Fotó: MTI/EPA/Német szövetségi kormány sajtóhivatala/Guido Bergmann

A német orosz kapcsolat igen bonyolult, amelynek jelenlegi karakterét több tényező is formálta. Ezek közül az egyik a Willy Brandt által a hetvenes években meghirdetett Ostpolitik, amely közös érdekek mentén együttműködést szorgalmazott Németország és a keleti blokk országai között, a korábbi éles hidegháborús retorika helyett. A német külpolitikát pedig a mai napig nagyrészt ez az elv határozza meg.

A másik szempont a két ország kölcsönös gazdasági függése egymástól, amely leginkább az energia vonatkozásában érhető tetten.

A német külpolitika másik fontos eleme ugyanis az, hogy valamennyi fél gazdasági érdekeinek kielégítése útján minimalizálják az esetleges konfliktusok esélyét. Az orosz-német energiaalku részeként Oroszország olcsó gázzal látta el Németországot, amely cserébe a vezetékekhez szükséges acélt adta, illetve piacot biztosított az orosz áruknak. Nem is véletlen, hogy 2018-ra a német piac felelt a Gazprom eladásainak 37 százalékáért, de az Oroszországba irányuló német export is megötszöröződött 2000 és 2011 között. Erre jött még ráadásként az Északi Áramlat-2 gázvezeték megépítése is, amely még inkább az oroszoknál horgonyozta le Németországot gázfronton. Külön pikantériája a történetnek, hogy az Északi Áramlat-2 igazgatótanácsának elnöke éppen az a Gerhard Schröder, aki SPD-s kancellárként 1998 és 2005 között irányította Németországot.

Az Egyesült Államok közölte is, hogy akadályozni fogja a vezeték üzembe helyezését, ha Oroszország megtámadja Ukrajnát. A brit külügyminiszter, Liz Truss pedig nyíltan kritizálta Németországot, amiért túlzottan függ az orosz energiahordozóktól, illetve bírálta Berlint, mert az nem engedélyezte német fegyverek szállítását Ukrajnába.

Egyre többen vélekednek azonban úgy – még az SPD-n belül is -, hogy ez a fajta német külpolitikai egyensúlyozás a jövőben már nem lesz tartható, és keményebb fellépés szükséges Moszkvával szemben.

A Zöldek soraiból érkező külügyminiszter, Annalena Baerbock például többször hangoztatta, hogy az érdekelvűség helyett az értékelvűség felé kell eltolni a német politikát. Az orosz kapcsolat lazítása azonban a koalíciót vezető SPD-nek nincs ínyére, Olaf Scholz állítólag személyes felügyelete alá kívánja helyezni a német-orosz kapcsolatok kezelését, amellyel lényegében szűkítené a Moszkvával szemben kritikus külügyminiszterének mozgásterét.

Párizs alakító tényező akar lenni

Franciaország szintén kulcsfontosságú szereplő, ugyanis Párizs és a NATO viszonya minimum rendhagyónak tekinthető. Franciaország ráadásul de Gaulle óta sokáig csak a NATO politikai tagozatát erősítette, a katonaiból évtizedekkel ezelőtt kilépett, hogy saját elvei mentén alakíthassa védelmi politikáját.

Bár a franciák 2009-ben visszaléptek a katonai tagozatba is, továbbra is jórészt inkább különutas politikát folytatnak a védelem terén.

Ezen pedig csak erősített az AUKUS-megállapodás az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Ausztrália között. Az AUKUS-megállapodás azért volt különösen fájó Európának, mert az egyezség részeként Ausztrália nukleáris meghajtású tengeralattjárókat szerez be az Egyesült Államoktól 50 milliárd dollár értékben. Ezzel önmagában még nem is lett volna gond, ha az amerikaiakkal megkötött üzlet miatt Ausztrália nem mondta volna fel a Franciaországgal kötött 40 milliárd dollár értékű megállapodását hagyományos, dízel-elektromos meghajtású tengeralattjárók beszerzésére. A lépés nagyon felbőszítette a franciákat, akik visszahívták canberrai és washingtoni nagykövetüket, mert elmondásuk szerint Ausztrália előzetesen nem tájékoztatta őket szándékairól.

A fentiekhez hasonló esetek hatására mára Franciaország és Emmanuel Macron váltak az európai stratégiai autonómia és egy majdani közös európai haderő legfőbb támogatóivá. Nem is véletlen, hogy ez a cél szerepel a most hivatalban lévő francia soros elnökség célkitűzései között.

Bár Párizs jóval kevésbé függ Moszkvától energiaügyekben, mint Berlin, a két ország gazdasága így is több ponton kapcsolódik egymáshoz. Franciaország pár évvel ezelőtt csak erős amerikai nyomásra mondta vissza a még korábban, Oroszországgal kötött helikopter-üzletét több mint 1 milliárd euró értékben, miután bekövetkezett a Krím-félsziget megszállása.

emmanuel macron vlagyimir putyin
Emmanuel Macron francia államfõ (j) és Vlagyimir Putyin orosz elnök kezet fog, miután megbeszélést folytattak a dél-franciaországi elnöki rezidencián, Fort Breganconban 2019. augusztus 19-én.Fotó: MTI/EPA/AFP/Gerard Julien

Macron személyesen is igyekezett békülékeny hangot megütni Putyinnal, 2017-ben például nem sokkal az elnökké választása után Macron meg is hívta orosz kollégáját Versailles-be, 2019-ben pedig a nyári államfői rezidenciáján látta vendégül. Ráadásul már többször tárgyalóasztalhoz kívánt ülni Putyinnal egy csúcstalálkozó keretein belül, ezen próbálkozások azonban rendre kudarcba fulladtak. Ez részben az olyan, Oroszországgal szemben igen kritikus, de NATO- és uniós tagországok ellenállásán bukott el, mint Lengyelország vagy a balti államok.

SOKAN ÁTTÖRÉSKÉNT ÉRTÉKELIK AZONBAN, HOGY EMMANUEL MACRON A MAI NAP FOLYAMÁN VÁRHATÓAN TELEFONON FOG EGYEZTETNI PUTYINNAL, AMELYNEK KAPCSÁN A FRANCIA ELNÖK HANGOZTATTA, HOGY SOSEM ADJA FEL A REMÉNYT A DIALÓGUS FOLYTATÁSÁRA. ENNEK ELLENÉRE MACRON IS VILÁGOSSÁ TETTE, HOGY OROSZORSZÁG NAGYON MAGAS ÁRAT FIZETNE, HA VALÓBAN MEGTÁMADNÁ UKRAJNÁT.

Forrás: portfolio.hu