Nagy-Britanniában sorban jelentenek csődöt a gázszolgáltatók, miután az irányadó európai gázindexek több mint 300%-ot emelkedtek egy éven belül és képtelenek kigazdálkodni az ebből fakadó veszteséget, és gyakorlatilag leállt a teljes brit vegyipar. Egymásnak feszül az EU és Oroszország az Északi Áramlat 2 gázvezeték üzembe állítása és a magas gázárak miatt: míg az EU az oroszokat vádolja azzal, hogy politikai okokból mesterségesen csökkentik a szállításokat Európa irányába, ezzel részben előidézve a rekordmagas árakat, addig Moszkva Brüsszel elhibázott energiapolitikájára mutogat, mint ok-okozatra. Mindeközben pedig Kína elszívja a fellélegzést jelentő cseppfolyósított-gáz (LNG) szállítmányokat Európából, tovább pörgetve az árakat. Ezeken felül az időjárásmodellezők pedig egész Európára történelmi hidegekkel riogatnak 2021-22 telére, miközben a kontinens az egyik legsúlyosabb gázválságát éli át – tetézve a 2020 óta tartó Covid-pandémia negatív hatásait. Érdemes megvizsgálni, milyen piaci és geopolitikai folyamatok idézték elő ezt a válságot, és mit tartogat az eljövendő tél.
Míg 2020-at, a pandémia kezdőévét a rekordalacsony földgázárak jellemezték, addig 2021-re soha nem látott magasságokba lőttek ki az európai gázárak. Tavaly a járvány miatt bezuhant kereslet rekordmélységekbe lökte az árakat, és a termelők és exportőrök olykor határköltségen, vagy azalatt voltak kénytelenek értékesíteni a kék molekulát. Ilyen piaci környezetben tavaly nyáron szinte mindenki egyszerre kezdett neki az évek óta húzódó tervezett karbantartásoknak a gázvezetékeken és kapcsolódó infrastruktúrákon, illetve sorban maradtak el vagy lettek elhalasztva a kutatás-termelési beruházások a kedvezőtlen ár-környezet miatt.
Egymás után jelentek meg elemzések, melyek tartósan alacsony árkönyezetet jeleztek előre az európai gázpiacon, így mindenkit meglepetésként ért, mikor 2021 nyarára rakétaként lőttek ki az árak az újraéledő kereslet miatt, mely főleg a pandémia harmadik hullámának lecsengésétől számítva lett szemmel látható. Ezt a hirtelen igénynövekedést nem tudta sem a szállított gázmennyiségek, sem a gáz esetében elmaradhatatlan politika terén lereagálni az EU – ezzel pedig jöttek a naponta rekordokat döntögető árak is. Az okok közt prioritási sorrendet jelen helyzetben nem lehet felállítani, mivel ezek láncreakcióban vannak, tehát az összeset alaposan meg kell vizsgálni.
Melyek az áremelkedés főbb okai?
Az első a globális LNG-piac, melynek kiegyensúlyozását az európai gázpiac végzi, ugyanis az Egyesült Államokon kívül csak az EU-ban vannak olyan benchmark képző likvid gázpiacok, melyek képesek kiegyensúlyozni az alapvetően nyugat-keleti irányú LNG-piacot. Ezalatt azt kell érteni, hogy az LNG útja az olcsón termelő nyugati-déli-féltekéről áramlik a historikusan magas árakat kínáló ázsiai gázpiacok felé, mely útvonalon eddig Európa, mint kiegyensúlyozó piac játszott szerepet. Például, egy a Mexikói-öbölből induló LNG szállítmány elindult Kína felé, de az út egyharmadánál, mikor dél felé fordulna, hogy Afrikát megkerülve elérje az eredeti úticélját, jön egy árjelzés az európai gázár-benchmarkot adó holland tőzsdéről (TTF), miszerint az EU-ban a következő napokban többet kínálnak a gázért, mint Kínában – a hajó pedig dél helyett észak-nyugatnak veszi az irányt, Európa felé. Nos, ezek az irányváltások az elmúlt hónapokban elmaradtak és kikerülték Európát a szállítmányok – kivéve, amikor az árak kilőttek a világűrbe, de akkor már késő volt, kevés volt a lekötött kapacitás az árnövekedés enyhítésére. A számokat nézve, 2019-hez képest Kína 17 Mrd m3-rel több LNG-t vásárolt 2021 első 8 hónapjában, ez 30%-os növekedés. Ez részben a hideg tél és a gyors pandémia utáni újraindulásnak köszönhető igénynövekedés miatt, részben az orosz-kínai Power of Siberia gázvezeték tervezetthez képest alacsonyabb volumeneinek volt köszönhető. Ezalatt Európába 9 Mrd m3-rel kevesebb LNG érkezett 2021 első nyolc hónapjában, mint 2019-ben – mely szám év végéig elérheti a 15 Mrd m3-es hiányt is. Ez még önmagában nem feltétlen rengetné meg az EU gázpiacot, de a többi faktorral együtt már szignifikáns lett a hatása.
A második ok az orosz szállítások elmaradása volt az ukrán tranzitvezetéken 2021 első 8 hónapjában. Míg a Gazprom a hivatalos közleményeiben, ahol védi a mundér becsületét, rendre 2020-hez komparál, mely egy fals összehasonlítási alap, mivel egy olyan évet vesznek alapul, amikor rekordalacsony árak mellett rekordkeveset szállítottak Európába. Viszont, ha 2019-hez, az utolsó „békeidőbeli” évhez hasonlítunk, akkor máris más adatokat kapunk. 2021. január-augusztusban a Gazprom 26,1 Mrd m3 gázt szállított Ukrajnán keresztül Európába, míg 2019-ben ugyanezen idő alatt 53,2 Mrd m3-t – ez 27,1 Mrd m3-rel kevesebbet jelent idén. Ezen felül az összes hagyományos európai irányú exportvezetékén (Északi Áramlat 1, Jamal) gyakorlatilag ugyanannyit szállított idén, mint 2019-ben. Van viszont egy pozitív változás is a szállításokban, ugyanis a déli irányú, Török Áramlaton, Törökországon, Bulgárián és Szerbián keresztüli szállítások (a még be sem indult déli irányú magyar szállítások nélkül) 2019-hez képest, amikor itt még nem volt gáztranzit, 7,7 Mrd m3 új szállított mennyiséget jelentett 2021-ben. Tehát összesen 19,4 Mrd m3-el kevesebb gázt szállított Európába a Gazprom csővezetéken keresztül 2021 első 8 hónapjában, mint 2019-ben. A miértek összetettek, éppúgy benne van a Északi Áramlat 2 miatti politikai nyomásképzés, mint az orosz belső gázpiac ütemes bővülése, a szabad exportkapacitások átmeneti hiánya is. Természetesen nem csak a Gazprom szállít csövön át gázt Európába, így ezt a kiesést részben kompenzálta a 2020 végén üzembe állt Trans Adriatic Pipeline, ami azeri gázt szállít Olaszországba, mely együtt a növekvő észak-afrikai szállításokkal 8,8 Mrd m3-rel több volt idén, mint 2019-ben. A végső szám azt mutatja, hogy ebben az évben eddig Európába 9,1 Mrd m3-rel kevesebb csővezetéken szállított gáz jutott el, mint 2019-ben.
A harmadik ok az európai belső gázkitermelés drasztikus csökkenése volt, mely 12,5 Mrd m3-rel kevesebb volt 2021 január-augusztusa között (39,9 Mrd m3) mint 2019 hasonló időszakában (52,4 Mrd m3). Ez nagyrészt a csökkenő holland kitermelésnek köszönhető, illetve részben a briteknél és a dánoknál elhúzódó karbantartások miatti termeléscsökkenésnek – melynek brit ága okozott még egy 3,1 Mrd m3-es norvég irányú exportcsökkenést is a megosztott szállítóvezetékek miatt. Sajnos az európai belső gáztermelés csökkenésének trendje nem lassul, így ez a 40 Mrd m3 környéki termelés is várhatóan évi 5-10%-al csökkenni fog, azaz 10-15 éven belül gyakorlatilag eltűnik a belső termelés az európai gázportfólióból, amennyiben a termelők nem képesek stabilizálni a mostani kitermelési szintet.
A negyedik ok az európai gáztárolók alacsony töltöttsége volt. Ezek a tárolórendszerek amolyan kiegyensúlyozási és stratégiai készletet jelentenek a gázpiacnak, például, ha hidegebb a tél, mint ahogyan várta a piac, akkor innen lehet extra mennyiségeket vételezni, de például a fentebb tárgyalt LNG-hiánynál, vagy orosz szállítás-elmaradásnál is a tárolókat használták részben a hiány pótlására. 2021 első nyolc hónapjában 30,5 Mrd m3-rel kevesebb földgáz volt letárolva az európai tárolókban, mint 2019-ben, részben a 2020-as pandémiás alacsony árkörnyezet miatt, amikor a kis fogyasztás, a csökkenő profit és a jellemzően drága tárolás miatt az európai piaci szereplők egyszerűen nem tároltak be annyi gázt, mint a megelőző években.
Az ötödik ok a 2021-es európai fogyasztás rapid visszatérése 2019-es szintre, mely 1 Mrd m3-rel volt kevesebb, mint idén (316,8 Mrd m3 az év első 8 hónapjában).
Ha ezeket a számokat kivetítjük az év hátralevő részére és összeadjuk őket, akkor nagyjából azt kapjuk, hogy az európai gázpiacon 50 Mrd m3 gáz „tűnt el” 2021-ben a szállítási oldalról, melyet nagyrészt tárolókból kellett fedeznünk – mindezt egy várhatóan extra-hideg tél kezdetén.
Ez nagyjából a 10%-a az európai éves fogyasztásnak, így ez alapján senki sem lepődhet meg azon, hogy az árak rekordokat döntögetnek. Viszont az árfelhajtásnak nem csak klasszikus kínálati szűkület az oka, hanem nyakig benne van az EU energiapolitikája is, mellyel ahelyett, hogy kordában tudta volna tartani a hagyományos gázimportőreit, mint Oroszország vagy Norvégia, leginkább lábon lőtte magát vele.
Tévúton az EU: olyan volatilitás a gázpiacon, mint a pénzpiacon
Ennek fő oka az erőltetett brüsszeli törekvés volt arra nézve, hogy az európai importőrök adják fel a beszállítóikkal kötött hosszú távú, főleg olajárindexált (az olaj világpiaci árához kötött árformulával számoló) szerződéseiket, és vonuljanak át a spot piacra. Ezzel nem is lett volna baj, ha ehhez a regulátor adott volna elég időt, meghallgatta volna a már egy évtizeddel ezelőtt megfogalmazott iparági aggályokat, és képes lett volna védelmi mechanizmusokat is beépíteni a rendszerbe, hogy „ne dönthesse meg” senki sem az európai gázpiacot. Természetesen most, hogy itt a baj, elkezdett a vízfej gondolkodni, például a közös vakcinabeszerzéshez hasonló közös gázbeszerzés ötlete is felmerült, miszerint Spanyolország beszerezne egy nagyobb adag „olcsó” gázt a világpiacról, és azt egy elosztási mechanizmuson át szétosztanák a „rászoruló” országok között, de ez az ötlet annyi sebből vérzik, hogy lekerült az asztalról. Ugyanis amikor páran feltették az alapvető kérdéseket, hogy honnan lesz olcsó gáz, és ki a rászoruló, akkor arra nem érkeztek megnyugtató válaszok – például mert nincsen olcsó gáz.
Tehát, az EU kialakított magának egy alapvetően spot alapú gázpiacot, így már a Gazprom és a norvég Equinor is jelentős részt TTF-hez kötött árformula alapján teljesíti még a hosszú távú szerződéseiket is – ők ketten a teljes európai gázpiac 60%-át fedik le. A Gazprom például a teljes európai szállításainak 25%-át adta el a spot ügyfeleknek, ennek egy részét másnapi piaci árazáson, de ugyanez az arány az Eqinornál 50% spot, melynek 70%-a (!) másnapi árakon kerül eladásra – ez az arány néhány éve még csak 20% körül mozgott. Ez azt jelenti, hogy a klasszikus nagy gázexportőr vállalatok az európai regulációs nyomás hatására sorban állították fel a trading-desk-jeiket Európában, és kezdtek el – a régi rendszerhez képest – spekulatív módon kereskedni a gázzal, mely persze még mindig nagyon konzervatív a pénzpiacokon megszokotthoz képest. Az elmúlt év áringadozásán pedig degeszre keresték magukat, de ez nem csoda, hiszen azon túl, hogy ez a dolguk, még biztatva is lettek rá. Míg az olajár indexálás ad egy nagyfokú stabilitást, és évtizedek óta bevett az iparágban, ezt az új kereskedelmi rendszert még csak tanulja az európai gázpiac – annak minden jó és rossz oldalával együtt.
Mert persze azt sem szabad elhallgatni, hogy tavaly olyan olcsón lehetett gázt venni Európában, hogy még az is áramot termelt vele, vagy váltott át az ipari termelésében más üzemanyagról gázra, akiknek ez az azt megelőző évtizedben eszébe sem jutott.
Ezzel szemben tavaly egy olajhoz kötött gázár lényegesen drágább lett volna, mint a spot piacon. Viszont ezzel együtt növekednek a kockázatok is, és a gázpiacnak hozzá kell szoknia a pénzpiacihoz hasonló volatilitáshoz, vagy kialakítania egy azt kisimító mechanizmust, ugyanis az energiaellátás-biztonság jelen esetben masszívan sérült már több országban is a fent leírt helyzet miatt. Többek közt az európai regulátor nagy piacliberalizációs lelkesedésében engedte a Gazpromnak, hogy óriási méretű földgáz tárolókat vásároljon meg EU-s határokon belül, melyek esetében kizárólag maga dönti el, mennyire tölti fel azokat és mikor vételez ki gázt azokból – akár piaci, akár politikai alapon. Miközben párhuzamosan euró tízmilliárdokat költött el olyan gáz interkonnektorokra az EU, melyeknél az elégtelenül megalkotott szabályozás miatt egyébként szintén a nagy beszállítók kötöttek le kapacitásokat évtizedekre előre, bezárva a szállítói monopóliumukat. Tipikus esete annak, amikor az egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik.
Létezik az orosz gázfegyver?
Érdemes megvizsgálni azt is, vajon Oroszország valóban „gázfegyverként” használta-e a gázszállítások volumenének csökkentését Ukrajnán keresztül, vagy sem. Nyilvánvaló Moszkva azon geopolitikai törekvése, hogy a permanens orosz-ukrán háború ne befolyásolja a hosszút távú energiahordozó-exportját Európa irányába. Ha attól eltekintünk, hogy ennek a konfliktusnak előidézésében mekkora szerepe volt, ez egy érthető érv, erre szolgál a már működő Északi Áramlat 1 és Török Áramlat vezetékek, és erre fog szolgálni a Északi Áramlat 2 is, amennyiben a német regulátor nem blokkolja a német hálózatra kötését éveken át, ahogyan azt tette az első vezetéknél is.
Emellett Oroszország mindig is használta a nyersanyagexportját politikai befolyásolásra, még ha nem is mint fegyvert, és ettől a szokásától bizonyosan nem fog eltérni. Amikor 2014-ben nyilvánvaló lett Moszkva számára, hogy az EU nem engedi tovább az útvonal-alapú és árformulán keresztüli politikai befolyás növelését és megtartását a gázpiacon (lásd a Déli Áramlat gázvezeték tiltását), az a döntés született a Gazprom főhadiszálláson, hogy új taktikához folyamodnak – mely taktikát teljesen nyíltan és transzparensen kommunikálták a szakmai közönség felé az elmúlt évtizedben. Ennek alapja, hogy ha a meglévő tortaszeletét nem tudja a rég bevált módszerekkel biztosítani a piacon, akkor növeli ezt a szeletet, és emellett pedig kialakítani egy olyan tudást és technológiát a kereskedelemben, ami biztosítja az eddigi monopol pozícióját a tradicionális piacain – csak nem a szállítási útvonalak „fogásán” keresztül.
Egyszerűbben fogalmazva, ha nem köthetem magamhoz az évtizedes ügyfeleimet az eddigi módszerekkel, majd kialakítok újakat, és mitigálom ennek kockázatát, fedezem ennek költségeit.
Ezt el is érte, részben a fentebb említett kereskedelmi irodákon keresztül, ahol a pénzpiacokról átcsábított szakemberállománnyal egy nagyon ütőképes tudásbázist alakított ki Európa-szerte, melyhez a megfelelő technológiákat is megvásárolta, hogy legyen mivel „lőniük” a trédereknek, emellett pedig 6 év alatt megnövelte az európai gázpiacon a részesedését 30%-ról nagyjából 40%-ra – mindezt úgy, hogy „leöntötte” a piacot olcsó gázzal. Ezt meg is teheti, hiszen az orosz gáz határköltsége az egyik legalacsonyabb a világon. Bevállalva azt, hogy ez bizony rövid távon hordoz pénzügyi kockázatot, és senki sem garantálja, hogy hosszú távon nem töri-e le úgy az árakat, hogy kevesebbet fog érni a nagy tortaszelet, mint a régi kisebb. Mely olcsóság egészen tartott 2021-ig. Nehéz megmondani, sőt megmérni, hogy mekkora szerepe van ebben a drágulásban az orosz szállítónak, de az kétségtelen, hogy az érdekfüggvényében sok olyan tényező szerepel, melyek alapján azt gondolhatjuk, van köze az árak emelkedéséhez. Egyrészt a piaci részesedést valahogyan be kellene zárnia, azaz ennek a növekmények egy részét jó lenne hosszú távú szerződésekkel lefedni, és ezekben az árformula még mindig dominánsan olajárindexált legyen. Ennek profán okai vannak: így ki lehet használni az orosz olajágazati szinergiákat a gáziparban is, és megbízhatóbban lehet a jövőre nézve számolni, például egy 15 éves szerződés esetében, egyben pedig kiváló kockázatkezelési eszköz. Egy ennyire magas piaci árkörnyezetben a tradicionális ügyfelei sokkal inkább fognak hajlani a nagyobbrészt olajárindexált, kisebb részt TTF-hez kötött szerződésekre, mint például tették volna tavaly, mikor a TTF sokkal olcsóbb volt, mint az olajárhoz kötött konzervatív ár lett volna. Emellett a kialakult gázhiány Európában tovább erősíti az orosz narratívát, hogy a Északi Áramlat 2-re szükség van, mert az elkerüli a „háborús övezet” Ukrajnát, és direkt kapcsolatot bővít az EU és Oroszország között, megkerülve még például az – orosz szemszögből – egyre renitensebb lengyeleket is (Jamal-vezeték).
Ezen túl a már körülírt orosz képesség arra nézve, hogy a tőzsdéken keresztül is tudjanak érdekérvényesíteni, alapvetően egy olyan érvrendszert ad ki, melyből az következik, hogy Moszkva nem olyan ártatlan bárány a kialakult európai gázválságban, mint mondja, de nem is annyira fekete, mint ahogyan sokan be akarják állítani, egymaga pedig bizonyosan nem felelős érte.
Egyébként érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy a norvégok is degeszre keresik magukat éppen az európai fogyasztókon, ahogyan a legkonzervatívabb árképzéssel operáló katariak vagy algériaiak is.
Tehát, a mostani helyzet – rövid távon – nagyon jó az exportőröknek és nagyon rossz az európai fogyasztóknak, végső soron az európai versenyképességnek. Rövid távon csak, mert az eleve szintén önlábonlövő európai klímapolitika alatt párhuzamosan vergődő árampiac nagyon gyorsan elfordulhat a gázalapú termeléstől, mely jelentős szelet az EU gázfogyasztásában, ahogyan az egyszeri végfogyasztó is dönthet úgy, hogy kidobja a gázkazánt, mely fűtési piac viszont a túlnyomó része az európai fogyasztásnak.
Az európai karbonpiac kérdése
Brüsszel másik szabályozói fegyvere, és részben a mostani gázárnövekedést is előidéző eszköze az európai karbonpiac (ETS). Ez egy a reguláció által mesterségesen kreált piac, ahol a piac méretének növelésével vagy szűkítésével nagyon pontosan lehet szabályozni a mindenkori ETS árat, azaz, hogy mennyit kell fizetni tonnánként a kibocsátott szén-dioxidért. Ennek alapvetően az EU zöldítési törekvéseit kellene támogatnia, de az elmúlt évtizedben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és tartósan alacsony, 5-10 EUR/t körüli áron lehetett vele kereskedni, mely így nem adott valódi klímapolitikai eszközt a szabályzó kezébe. Ez 2019-re megszűnt, és azóta megtöbbszöröződött az ETS ára, és 2021 szeptemberére 60 EUR/t ár fölé kúszott, nagyban hozzájárulva a gáz- és áramárak növekedéséhez is.
Ezt a „piaci rést”, miszerint hatalmas pénzeket lehet a kilövő karbonárakon keresni spekulatív alapon, a nagy pénzügyi alapok is észrevették, és az elmúlt évben a valódi iparági zöldítés helyett a spekulatív ETS-bevásárlások hajtották a karbonpiacot – melyet a regulátor ölbe tett kézzel nézett. Mivel ez egy mesterséges piac, a szabályozó bármikor beavatkozhat, részben korlátozva például a spekulatív kereskedést, vagy növelve a piac méretét, ezzel letörve az árakat, így hozzájárulva ahhoz, hogy az európai gáz- és árampiac fellélegezhessen egy kicsit. Kérdés, hogy erre van-e hajlandóság, illetve mennyiben teremt rossz precedenst, ha Brüsszel ilyen mértékben, és főleg ennyire látványosan beavatkozik a piaci folyamatokba.
Hazánknak sem mellékes, mi fog történni
Magyarország szempontjából rendkívül fontos, hogy merre fordul az európai gázár, mivel mind gáz, mind áram oldalon fontos szerepe van a rezsicsökkentés nevű politikai termék fenntarthatóságát illetően. Volt ugyanis nagyjából 7 bő esztendő, ahol mind a gáz, mind az árampiacon olyan volt a nemzetközi árkörnyezet, hogy az ipari fogyasztók túlterhelése nélkül tudta az állam rendkívül alacsony áron adni a gázt és az áramot az embereknek úgy, hogy a szolgáltatók nem mentek csődbe, de az állami kasszát sem terhelte túl. Sőt, a rendkívüli olcsóság korszakában évekig még piaci alapon is működött a rezsicsökkentés, az ezért felelős vállalatok olcsóbban is tudtak gázt és áramot venni a nagykereskedelmi piacokon, mint amennyiért a hatóságilag szabályozott áron adniuk kellett az ügyfeleiknek.
Azonban ennek a környezetnek vége, ma már nincsen olcsó gáz, és az áramárak is rekordot döntenek a nemzetközi nagykereskedelmi piacon minden egyes nap, melyet Magyarország semmilyen formában nem tud befolyásolni.
Jelenleg az a helyzet, hogy az egyetemes szolgáltatási körbe tartozó fogyasztók, akik a rezsicsökkentett áron kapják az energiát, harmad-negyedannyit fizetnek az áramért vagy gázért, mint az amennyibe kerül a napi piacon. Természetesen ezt a hatalmas veszteséget ideig-óráig ki lehet kompenzálni rendkívül olcsó paksi áramtermeléssel, vagy pedig egy hosszú távú gázszerződéssel. Lehetne lamentálni hosszan arról, hogy vajon a következő 15 évben tényleg olcsóbban kapjuk-e a nemrég az oroszokkal kötött szerződés alapján azt az évente 4,5 Mrd m3 gázt, mint a piaci ár, vagy sem. Mivel az árképlet államtitok, így ezt nem tudjuk, nem is fogjuk tudni.
Egy biztos, a mainál olcsóbb piaci (és nem politikai) árat csak olajárindexálással lehet elérni, nincsen olyan TTF-hez kötött kedvezményes képlet, ami érdemben befolyásolná az elemzés írásakor 90 EUR/MWh-ás TTF ár irgalmatlan drágaságát, ellenben a Brent 80 USD/hordó, egy ehhez kötött gázár akár a fele is lehet az aktuális TTF árnak. Ennél még olcsóbb, ha pl. belorusz mintára politikai árat kapunk, Minszk például negyedáron kapja a gázt, mint amennyi most a piaci ár. Csak hát azt is tudjuk, Lukasenka rezsimje milyen politikai árat fizet ezért. Tehát éppúgy lehet, hogy a gázszerződésre lehet alapozni a rezsicsökkentés gázoldalát a következő évtizedre, mert sikerült egy nagyon jó ügyletet kötni az oroszokkal, és még csak olyan súlyos politikai árat sem kell fizetnünk érte, mert
az orosz „csomagban” gondolkodás elve mentén a már meglévő projektek (Paks-2, Nemzetközi Beruházási Bank, stb.) megfelelő politikai biztosítékot jelentenek ahhoz, hogy a Gazprom kivételezzen Magyarországgal.
De éppúgy igaz lehet az ellenkezője is, és amennyiben alapvetően TTF-alapú az árképlet, akkor nehezen tartható az alacsony lakossági gázár rekordveszteségek nélkül. Bár mindez a magyar átlagfogyasztó számára valójában mindegy, mert pártokon átnyúló konszenzus van arról, hogy az olcsó rezsi marad, bárki is nyer 2022 áprilisában az országgyűlési választásokon.
Az már más tészta, hogy egy permanensen kedvezőtlen nemzetközi árkörnyezetben hogyan lesz fenntartható bármilyen rezsicsökkentés úgy, hogy az azt biztosító szolgáltatók ne kapnának közvetlen állami segélyt, vagy valamilyen formában a rezsicsökkentés ára ne terhelje túl a kkv szektort és/vagy a nagyipari fogyasztókat. Vélhetően minden politikai párt el akarja kerülni, hogy kétszámjegyű mértékben nőjön a kenyér ára, mert a kkv pékségek 2022-től a többszörösét fogják fizetni az áram és gáz után, mint amit ma fizetnek, vagy hogy felálljon bármelyik autógyártó, és kivonuljon az elviselhetetlen energiaárak miatt. Nem is beszélve mindezek inflációra gyakorolt hatásairól. Éppen ezért, és ez szinte kizárólag egy külső piaci környezeti nyomás, a politikának felül kell vizsgálnia záros határidőn belül, hogyan folytathatja a rezsipolitikát – jelentős részt a várhatóan tartósan magas nemzetközi energiahordozó árak miatt.
Az árrobbanás végén persze lehet egy 2008-ashoz hasonló világgazdasági összeomlás is, melyet az ilyen buborékok előre szoktak jelezni, akkor pedig hetek-hónapok alatt beeshetnek az energiahordozó-árak is, és az egész fent vázolt problémahalmaz időnyomása mérséklődik. Csakhogy ezt ma nem tudjuk, hogy bekövetkezik-e, de készülni rá mindenképpen érdemes, mindkét forgatókönyvre.
A mostani gázválság – szemben a 2009-essel – pedig nem egy szállítási, hanem egy strukturális válság, mely rávilágít az azóta erőltetetten ki- és átalakított EU-s gázpiac rendkívüli sebezhetőségére.
Ha a 2009-es szállítási válság változások garmadáját indította be a piacon, akkor 2021, és főleg a következő tél borítékolhatóan még nagyobb reakciót fog kiváltani minden érintett szereplőből. Alapvetően fogja befolyásolni a következő évek európai gondolkodását a gázfüggőségről, a klímapolitikáról, a teljes zöldítési folyamat fenntarthatóságáról. Magyarország pedig nem vonhatja ki magát ez alól, már rég nincsen olyan az európai energiarendszerben, hogy szigetüzem, a magyar energiapolitikának pedig adekvát választ kell adnia arra, hogy mit tud kezdeni a 20-as években egy pénzpiacokéhoz hasonlóan volatilis világpiaci energiaár-környezettel, hogyan képes egyensúlyban tartani a politikai elvárásokat, az alapjaiban átalakuló energiapiac támasztotta új követelményeket, az ellátás- és szolgáltatásbiztonságot, végső soron pedig biztosítani a biztonságos és megfizethető energiaellátást.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Forrás: portfolio.hu, Jenei András, KBA Közép-európai Biztonsági Képzési és Kutatási Központ
