Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka június 19-én távozott fekete Volgáján civilben és diplomata útlevéllel a zsebében. 1944. március 19. és 1991. június 19. között volt Magyarország legújabb kori katonai megszállása
1944. március 19-én Adolf Hitler megszálló hadserege foglalta el Magyarországot, de a Szovjet Vörös Hadsereg előretörése miatt csakhamar távozni kényszerültek a megszálló Wermacht alakulatok. Hazánk „felszabadult”. Mint utóbb kiderült, ez a „felszaba” – dúlás inkább hasonlított Magyarország újabb feldúlására, mint a felszabadulásra. Reméljük, hogy egyszer a történészek is egységesen fogják kezelni az 1944. március 19-e és az 1991. június 19-e közötti korszakot, mint az 1920. június 4-én megmaradt Magyarország katonai megszállásnak a korszakát. Ugyanis időközben nem történt más, mint a megszálló személye változott, ezért mondtuk annak idején a sokáig ünnepeltetett április 4-én, hogy ez a „szent edények ünnepe” mert ekkor estünk csöbörből vödörbe, valamint azt is, hogy annak idején a törökök legalább nem ünnepeltették meg velünk a Mohácsi-vészt. (KPE)
„A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem.” Azt, hogy ezeket a mondatokat ma le lehet írni Magyarországon anélkül, hogy másnap hülyére vernének egy pincében, részben a Nobel-díjas nagy orosz írónak, Szolzsenyicinnek köszönhető. Miután Ő tüzérként végigharcolta a második világháborút, egy levele miatt, amelyben Sztálinról írt nem éppen dicsérő mondatokat, a Gulágra küldték. Egy másik Gulág-lakó jut eszembe: a néhai Papp Lajos Lovasberényből, aki 3765 napot töltött egy szibériai szénbányában fókazsíron, rabszolgamunkával. Manapság többen is mondják: a történelem régen volt, nincs értelme mindig kommunistázni. Legyinthetnénk, de tudnunk kell, ami 1991. június 19-én, Magyarországon bekövetkezett mégis-csak nagy dolog volt. Azzal a jelképes eseménnyel, amikor az utolsó, 55 vagonból álló vonat az egyezmény szerinti határidő előtt két héttel, 1991. június 16-án 23 óra 40-kor Mándokról indulva elhagyta Magyarországot a csapi vasúti határátkelőn keresztül egy új korszakot nyitott meg Hazánk történelmében. Ugyanott, a záhonyi közúti Tisza-hídon távozott az utolsó megszálló katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka június 19-én 15 órakor civilben, diplomata útlevéllel, fekete Volgáján. Az a nap lett a jelkép. Azóta sok napot lepergettünk, ezek részben megelégedettséggel, de – ismerjük el – sok magyar számára mégis csalódással teltek. Nem kell lebecsülnünk az akkori kivonulás jelentőségét, mint ahogyan túlbecsülni is felesleges. De nem szabad elfelejtenünk azokat az embereket, akik azért a napért – egy szabad országért – az életüket, az egzisztenciájukat, a jövőjüket áldozták fel. Mert hiába magyarázzák a történészek a vasfüggöny lebontásának folyamatát, az okokat eltérő módon, hiába elemzik a szociológusok és más szakemberek másként a rendszerváltást megelőző, majd az azt követő eseményeket – a történelem végső soron emberi sorsokból és áldozatvállalásokból áll. Szolzsenyicinből. Papp Lajosból és sokan másokból. Az elődök szenvedéséből és tetteiből. Belőlünk. Amik voltunk, de abból, amik lehettünk volna. (Forrás: Tihanyi Tamás, feol.hu)
Hiripi Sándor, Tiborszállás, a Kisgazda Polgári Egyesület választókerületi vezetője, (Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei 5. sz. országgyűlési egyéni választókerület): életünk meghatározó élménye volt a szovjet katonák kivonulása. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kisgazdák elsőként tudathatták a távolabbi megyékben élő ismerőseikkel, hogy látták, amint az utolsó szovjet katonai szerelvény elhagyja Magyarországot. (KPE)
