„Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”
(Radnóti Miklós)
Minden a Teremtővel kezdődik, Ő eldönti, hogy hová kerülünk a földön. Természetesen ad talentumokat is, és hogy ezzel hogyan gazdálkodunk, majd a végén kiderül.
Tudom, manapság nem divat egy helyhez ragaszkodni, mélyen kötődni hozzá. Ebben a rohanó világban az ember azért, hogy boldogulását megtalálja gyakran vált várost, néha országot, ne adj’ Isten földrészt. Nekem Kiskunlacháza valóban egy hely a szívemben… Itt születtem, itt élek a családommal, és remélem, hogy itt is fognak eltemetni. Sok minden ideköt. Az őseim, akik itt nyugszanak, akik megélték másokkal együtt a múlt idők viharait, örömmel és bánattal, küzdelmekkel és győzelmekkel együtt. Számukra ez a föld, s ez a város, melyet verejtékükkel öntöztek és építettek valóban az életet jelentette.
Szeretem az öreg utcákat a vén, göcsörtös fáival együtt, azt a néhány félszegen megbúvó öreg házat, melyek halkan mesélnek a régmúlt időkről, álmokról és vágyakról. Mindegyiknek megvan a saját története, ha megállsz előttük és csendben figyelsz, elmesélik neked. Szeretem a peregi mosolygó „angyalokat”, melyek kőarca az időtlen szépséget jelképezi. Szeretem a templomaink hűvösét, ahol a szó elhalkul, a térd meghajlik, és a lélek megpihenhet, vigaszt találhat. De szeretem a temetők szomorú csendjét is, ahol minden sír egy-egy lap Kiskunlacháza történetében.
Szeretem az utcákon komótosan sétáló idős embereket, akik még ismerik a régi idők világát. Azt a letűnőben lévő világot, ahol még a másik iránti tisztelet természetes volt, ahol mindennek megvolt a maga helye és ideje. Azt a paraszt-polgári világot, amely a dolgos, kérges kezű embert tisztelte, s amely kivetette magából azt, aki nem tudott alkalmazkodni ahhoz a közösséghez, mely őt befogadta. Én még gyermekként megtapasztaltam milyen a paraszti munka. Egy olyan világ volt ez, mely bennünk él tovább, melyet szégyellni, vagy megtagadni nem szabad, mert ezzel az őseinket tagadjuk meg. Szeretem a határban kanyargó dűlőútjait is, ahol találkozom a természettel a maga évszakonként változó szépségében. Ahol kikapcsolsz, megnyugszol, feltöltődsz, a gondolataiddal lehetsz… Szeretem belélegezni ősszel a frissen szántott föld illatát.
Szeretem a Duna nyugtató látványát, a vízpart békéjét, a nád susogását, ahol leülsz a part füvére, és csak nézed a lassan, komótosan csordogáló vizet. Ilyenkor elmerengsz az idő múlásán. Vajon mit hagyunk magunk után? Abba a bizonyos könyvbe, vajon hány sort tudunk írni életünk során… és lesz, aki elolvassa? Erre mi már nem fogjuk megtudni a választ.
Igen, ahogy múlik az idő, az ember egyre több szépségét veszi észre Kiskunlacházának. Fiatalon még elmentem mellette, most viszont meglátom benne a valódit, a lényegeset.
Viszont nem szeretem, amikor valaki szidja és becsmérli ezt a várost, mert ezzel azt a közösséget sérti meg, mely őt befogadta, melynek tagjai nagyon sokat dolgoztak és dolgoznak azért, hogy előre jussunk.
A kisváros, melyben a jövő és a régmúlt kéz a kézben jár, melynek hiszem, hogy lelke van, velünk együtt lélegzik s álmodik… Születünk, élünk, s aztán elmegyünk. Ez az élet rendje. Aztán majd beszámolunk a Teremtő előtt, hogyan sáfárkodtunk azokkal a bizonyos talentumokkal. Öncélúan, vagy adtunk belőle valamit a közösség javára is?
Sokak és sokfélék vagyunk, de itt élünk egy közösségben, egy csodálatos helyen, a Kiskunság kapujában, mely annyi lehetőséget tartogat azok számára, akik szeretik.
Legyen bármilyen is itt az élet, nekem akkor is a szülővárosom marad, ahová jó visszatérni, ahol tudom, hogy hazavárnak. Engem, téged, mindannyiunkat!
Dr. Répás József
polgármester
Forrás: Kiskunlacháza Város Facebook oldala
