A reggeli pára még ott lebegett a fenyők között, amikor elindultunk a hegy felé. A Pannon császári és királyi borlovagrend tagjai közül sokan jöttek el ma – nem parádéra, nem ünneplésre, hanem emlékezni. A Hargita felé vitt az utunk, a székelyek szent hegyére, ahol a föld még ma is őrzi a múlt lépteinek nyomát.
Nem volt szükség hangos szóra. A fák susogása, a madarak ritkás dala, a fel-felbukkanó napfény – mind valahogy együtt súgta, hogy ez a nap más. Nemcsak emlékezni jöttünk, hanem valahogy lélekben visszakapaszkodni ahhoz, amit elvettek tőlünk 1920-ban.
Egy kis tisztáson megálltunk. Együtt voltunk, magyarok innen és túlról. Erdélyből, a Dunántúlról, Felvidékről, Délvidékről. Egy korty borral emeltünk a poharunkat – nem vigasságra, hanem tiszteletadásra. Egy-egy név hangzott el halkan, egy település, egy nagyszülő, akinek a szíve ott maradt a határ túloldalán, amikor az országot széttépték.
Az egyik borlovag, egy idős ember, halkan szavalt:
> „Tied vagyok, tiéd ez a szó,
a múltam, a hitem, s minden, ami jó…”
Mögötte a Hargita állt némán, mint valami ősi tanú. Mi pedig ott álltunk előtte – a nemzet gyermekei –, és éreztük, hogy nem vagyunk egyedül.
A trianoni határvonalakat nemcsak térképen húzták meg, hanem a szívekbe is. De amit a tinta elválasztott, azt a bor, az emlékezés, és az összetartozás ma újra összekötötte. Egy szent korty múlt, egy csendes ima a jövőért.
Amikor elindultunk vissza, senki sem szólt semmit. Mindenki vitt magával valamit abból a csendből, abból a szívdobbanásból, amit csak az ért, aki érzi, mit jelent magyarnak lenni – akárhol is szólít az élet.
Mi a Sör László ès családja és barátai àltal àlitott kopjafa mellett emlèkeztünk közösen a Pannon Csàszàri ès Királyi Borlovagrend tagjaival
Trianonra emlékeztünk
Forrás: Sör László Facebook oldala
