Néhány perccel ezelőtt – a Kossuth téren – katonai tiszteletadás mellett vontuk fel Magyarország nemzeti lobogóját.
Március 15-ét ünnepeljük. Ma visszafogottabban, mint korábban, közös rendezvények nélkül.
Az elmúlt években megszokhattuk, hogy az ünneplés az ország számos településén korábban kezdődik. Ezt arról lehetett észrevenni, hogy az utcákon, tereken, a 48-as szobrok és emlékhelyek körül egy csapásra „különös virágok” nyíltak. Nem a természet művelte ezt a csodát, hanem óvodás-kisiskolás kezek. Lelkesen színezett papírzászlók borították be a földet, a kerítéseket.
Aztán megjelentek a kabátokon az első kokárdák. Minden év március idusán. Március 15-ét a történelmi távlat ellenére is közel érezzük magunkhoz.
Mert ez a nap a polgári Magyarország születésnapja. Ezért is fájó, hogy ma nem tudunk együtt ünnepelni úgy, ahogy megszoktuk, ahogy a szívünknek kedves, ahogy szeretnénk.
A közös ünneplés nem először marad el. A történelem hozott már jó néhány csöndes ünnepet. Március 15-e első évfordulója sem lehetett örömteli, felhőtlen esemény. 1849-ben az országban szabadságharc zajlott az egy évvel korábbi vívmányok megőrzéséért. Később is volt még jó néhány év, gyarló évtized, amikor nem lehetett ünnepelni.
Ma még sincs olyan nemzedék Magyarországon, amely ne ismerné Petőfit, Kossuthot, Batthyányt, Táncsicsot, a 12 pontot vagy a Talpra, magyart. Petőfi tér, Kossuth vagy Jókai utca, egy emléktábla, egy szobor, egy a faluból, városból származó 48-as hős, egy-egy saját történet. Minden településünkön van ilyen.
1848–49 története tele van kiváló emberi teljesítményekkel, amelyek még ennyi idő távlatából is élővé teszik számunkra a múltat. Emberekkel, akik nemcsak meghalni tudtak Magyarországért, de élni, dolgozni, küzdeni is érte. Az ő alkotó munkájuk, áldozatuk, hősiességük miatt eleven mind a mai napig 1848–49 emlékezete.
Ezért könnyű szeretni ezt a napot. Mert március 15. történeteiből, emberi arcaiból magunkra ismerünk. Vágyaik a mi vágyaink, eszményeik a mi eszményeink. Még ma, e kétkedő 21. században is.
„…szivből hü csak szabad ember lehet” – szól hozzánk Kossuth Lajos 1848 márciusából.
Szabadság és hűség – ez adja március 15-e erejét. Az 1848–49 nagysága ebben rejlik. 1848–49 sokkal több volt egy lázas forradalomnál, egy hősies szabadságharcnál. A változás az ország lelkében, a nemzet egészében zajlott. 1848 márciusa a szabadság örömét, az önrendelkezés szépségét, a polgári fejlődést, egy közösség összetartozásának felemelő érzését hozta el.
Ünnepeljük hát meg a közjót. Ünnepeljük meg ma is azt a napot, amelynek megítélésében nincs vita közöttünk. Ünnepeljük meg, hogy egy nép nemzetté vált.
Emlékezzünk otthonunkban, most épp szerényebb körülmények között. Kicsit több aggodalommal, mint máskor, de bizakodva. Merítsünk erőt abból, hogy ha 172 éve bízni tudtunk egymásban, ma is számíthatunk, támaszkodhatunk egymásra.
Március 15-e van.
Emlékezzünk mindazokra, akik miatt minden tavaszunk a szabadság, a hűség, a remény ünnepe lehet. Vegyük biztatásul a következő hetekre Jókai Mór szavait:
„…a szabadságot, hazát, nemzeti nagyságot nem adják ingyen az istenek. Kincsekért kincseket adtunk. De ezek a kincsek nem vesznek el soha: megmaradnak utódainknak, maguktól tovább nőnek.”
