Tisztelt Házelnök Úr!
Miniszterelnök Úr!
Tisztet Képviselő Hölgyek és Urak!
Tisztelt Országgyűlés!
„Az emberi szabadság nem körülmény, hanem feladat.” Ezek Varga Béla szavai – akinek 1947. júniusában a letartóztatás elől külföldre kellett menekülnie és csak 1990-ben, 87 évesen térhetett haza.
Az utolsó szabadon választott nemzetgyűlés elnöke 1990. május 2-án, az Országgyűlés alakuló ülésén szólhatott a szabadon választott képviselőkhöz. Ő pontosan tudta, mit veszített el Magyarország 1947-ben, amikor „az országra az elnyomatás éjjele borult”.
Hozzá hasonlóan sokan emigráltak. Az itthon maradók pedig nem tehettek mást, mint hogy a megszűnő szabadságot saját belső szabadságukba menekítették. Az ily módon megőrzött belső szabadság nélkül sem 1956-hoz, sem 1990-hez nem juthattunk volna el. A nemzetgyűlés korábbi elnöke ezért is köszönte meg a magyar nemzetnek, hogy – idézem – „szabadságszeretetét több mint négy évtized alatt őrizte oly módon, hogy a nélkül a mai napig így eljutni nem tudott volna”.
Tisztelt Ház!
30 évvel ezelőtt ezen a napon – május 2-án – lezártunk egy korszakot.
Az Országgyűlés alakuló ülésén – Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök és Szabad György, az Országgyűlés későbbi elnöke mellett – hárman szólaltak fel. Varga Béla, Vörös Vince, Kéri Kálmán. Három tanú. Személyes történetük is jól példázta, hogy miért kellett lezárni egy 45 éves történelmi korszakot; miért kellett egy új politikai, közjogi, alkotmányos rendszer kiépítésére szerződnünk.
A mai Országgyűlésnek mindössze hét olyan tagja van, aki részese volt a 30 évvel ezelőtti történelmi pillanatnak.
A mai parlament legfiatalabb képviselője 1990. május 2-án még meg sem született. Jó néhányan pedig még az óvodában ismerkedtek a társas együttlét szabályaival. Érdemes hát felidéznünk, hogy milyen korszakot zártunk le.
Mert az a rendszer – még ha népi demokráciának hazudták is – diktatúra volt. Az a rendszer valóban diktatúra volt.
1990-ben lezártunk egy olyan korszakot, amelyben a mentelmi jog sem tudta megakadályozni a legnagyobb parlamenti párt főtitkára – Kovács Béla – elhurcolását a Szovjetunióba.
Lezártunk egy olyan korszakot, amelyben Magyarország miniszterelnökét – Nagy Ferencet – politikai krimibe illő módon kényszerítették lemondásra.
Lezártunk egy olyan korszakot, amikor a választók döntését semmibe véve – csalással, erőszakkal – a kommunisták minden hatalmat a kezükbe kaparintottak: többpártrendszer helyett egypártrendszer, népképviselet helyett pártközpont, választás helyett szavazás, országgyűlést helyettesítő elnöki tanács, törvényeket helyettesítő törvényerejű rendeletek, önkormányzatok helyett tanácsok, szólásszabadság helyett cenzúra, gyülekezési szabadság helyett korlátok, nemzeti hagyományok helyett tilalomfák, forradalom helyett ellenforradalom, független igazságszolgáltatás helyett népbíróságok, törvényesség helyett koncepciós perek.
Ez a rendszer nehezen akart teret engedni az újnak. 1989. október 30-án kihirdették ugyan az új választójogi törvényt, de ugyanezen a napon az MSZP Budapesti Bizottsága még koszorúzást rendezett a Köztársaság téri pártház 56-ban elesett védőinek tiszteletére. November 26-án ugyan lezajlott a négy igenes népszavazás, de néhány nappal később Grósz Károly politikai hibának nevezte a Munkásőrség felszámolását. December 22-én Szűrös Mátyás kitűzte a parlamenti választások időpontját, de egy bő hónappal korábban az MSZP még a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplésére hívta a magyar társadalmat.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A szabadság mindig feladat. Az 1990. május 2-án megalakult új Országgyűlésre várt, hogy a lelkekben átmentett szabadságvágyból jogállamot építsen. Megteremtse a szabadság feltételeit. Megerősítse annak alkotmányos alapjait, létrehozza a demokrácia, a népszuverenitás intézményeit.
Ma – 30 év múltán – erre a napra emlékezünk.
Az első Országgyűlés munkájában egyszerre volt jelen a reformkor elkötelezettsége, 1848 lelkesedése, a kiegyezés bölcsessége és 56 bátorsága.
Köszönet mindazoknak, akik tudásukkal, szorgalmukkal, elhivatottságukkal segítették az új politikai, alkotmányos intézményrendszer megteremtését. Köszönet azoknak, akik részesei voltak annak a közjogi honfoglalásnak, ami csak az 1848-as törvényalkotási folyamathoz hasonlítható.
Köszönet Göncz Árpádnak, az 1990-ben született szabad Magyarország első köztársasági elnökének. Köszönet Antall Józsefnek, az 1990-ben született szabad Magyarország első miniszterelnökének. Köszönet Szabad Györgynek, az 1990-ben ismét szabadon választott Országgyűlés első elnökének.Deák Ferenc néhány esztendővel a levert szabadságharc után, a kiegyezés nehéz munkájának kezdetén, így fogalmazott: „Első és legszentebb kötelességünk (…) minden erőnket, minden tehetségünket arra fordítani, hogy Magyarország Magyarország maradjon”.
A 20. század végi, rendszerváltó nemzedéknek talán még ennél is nagyobb kihívás jutott harminc esztendővel ezelőtt. Azért kellett megküzdenünk, hogy Magyarország ismét Magyarország lehessen. Haza, melyet mindannyian magunkénak mondhatunk. Független ország, amely nem kiszolgálója, nem csatlósa senkinek. Közösség, ahol a hazaszeretet nemcsak az emberek hűségét jelenti, hanem azt is, hogy az állam is hűséges a polgáraihoz.
Magyarországot 1989-ben a nyilvánosan megélt gyász ébresztette föl több évtizedes tetszhalott állapotából. Míg Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése a lelkekben hozta el a fordulatot, az Ellenzéki Kerekasztal az alkotmányos átalakulást készítette elő.
A politikai rendszerváltásban ott volt a sóhajtva reménykedők évtizedes türelme, a változást akarók hangos kiáltása, a közélet színpadára lépők tenni akarása és a fejüket politikaformálásra adók elszántsága.
1990 tavaszán – 45 év után – ismét szabadon választhatott az ország, de a munka dandárja még hátravolt. Az új törvényhozásra várt, hogy létrehozza hazánk demokratikus intézményeit, Magyarország minden polgára számára biztosítsa a régóta vágyott szabadságjogokat.
Az új képviselőkre várt, hogy hétmérföldes léptekkel induljanak el azon az úton, ahol gazdaságunk piac-, verseny- és magántulajdon-alapúvá válik; ahol új, erős, egyenlő felek közötti szövetségeket kötünk; ahol a határok átjárhatóvá válnak; ahol tagjai leszünk a NATO-nak és az Európai Uniónak. Amikor Magyarország ismét Magyarország lesz.
Tisztelt Ház!
A magyar közjogban egyedülálló, ami 1989–90-ben Magyarországon történt. Az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain, majd a háromoldalú politikai egyeztetéseken néhány hónap alatt sikerült Magyarország új politikai rendszerének intézményes kereteit megalkotni. A tárgyalásokon egyszerre támaszkodhattunk Magyarország közjogi hagyományaira és a nyugat-európai alkotmányos megoldásokra.
Kevesen tudják, de hazánkban például a közpénzek elköltését már 1870-től ellenőrizte az Állami Számvevőszék. Mint ahogy a törvényhatóságok – ma úgy mondjuk önkormányzatok – munkájának törvényi szabályozása is 1886-ra nyúlik vissza. De építettünk 1945 utáni közjogi megoldásokra is, például amikor az Elnöki Tanács helyett a köztársasági elnök jogintézményét alkottuk újra.
Más országok tapasztalatai, megoldásai jól egészítették ki a magyar hagyományokat. Így lett jogrendszerünk része a német mintára honosított konstruktív bizalmatlansági indítvány, az osztrák-német modellt követő alkotmánybíróság vagy az elsőként Svédországban fölállított ombudsmani rendszer.
Az Ellenzéki Kerekasztalnál megkezdett – és a 89-es Országgyűlés által szentesített – munkát az új Országgyűlés teljesítette ki. Már 1990 júniusában sor került az első alkotmánymódosításra, amit az év végéig öt további követett. Mindössze néhány hónap alatt kellett megalkotni az őszi önkormányzati választások intézmény- és szabályrendszerét. Az első Országgyűlésnek ki kellett alakítania egy modern jogállam igazságszolgáltatási rendszerét (bíróságokról, ügyészségről, ügyvédekről, közjegyzőkről szóló törvények). Meg kellett alkotni a tervgazdaságot felváltó piacgazdaság jogszabályait (gazdasági törvény, versenytörvény, csődtörvény, gazdasági kamarákról szóló törvény, pénzmosás elleni törvény). El kellett fogadni a földrendezés, földkiadás, földhasználat új szabályait. Újra kellett szabályozni a munka világát. Rendelkezni kellett az egyházi ingatlanokról. Sok-sok órát szántunk a kárpótlás kérdésére. De az állami ünnepek, szimbólumok törvényi szabályozása is megoldásra várt.
30 évvel ezelőtt az Országgyűlés alakuló ülésén, de még az első ciklus utolsó ülésnapján is joggal idézhettük volna Kossuth Lajost. Aki 1848 júliusában, Magyarország első népképviseleti országgyűlésében azt mondta: „Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának oly érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös.”
Eltelt 30 év. A mai Országgyűlésben zajló vitákhoz inkább egy másik Kossuth idézet illik, amit a veszélyhelyzeti törvény kapcsán már figyelmükbe ajánlottam. „…az országgyűlés politicáját azon magasságra méltóztassanak felemelni, mellyet az idő elénkbe szab. (…) emeljük fel politicánkat a körülmények szinvonalára…”.
Tisztelt Ház!
Aki az előbbi rövid – de korántsem teljes – összegzést hallotta, joggal teheti fel a kérdést: mindaz, amit az említett években alkottunk, kiállta-e az idő próbáját.
Nyugodt szívvel mondom, igen.
Magyarország független, demokratikus jogállam. Szabad ország. Olyan ország, ahol ma már természetes, hogy szabadon mondjuk el a véleményünket, szabadon gyülekezünk, közlekedünk, szabadon vállalkozhatunk, szabadon választunk képviselőket, polgármestereket, szabadon hozhatunk létre szakmai érdekképviseleti, politikai szervezeteket, szabadon veszünk részt különböző nemzetközi szervezetek munkájában.
A szabadság azonban törékeny, ahogy Ronald Reagan fogalmazott „… minden nemzedéknek folyamatosan küzdeni kell érte és védelmeznie kell …”
Tisztelt Országgyűlés!
Az elmúlt hetekben azt kellett megtapasztalnunk, hogy szabadságunknak nem csak politikai, vagy jogi korlátai lehetnek. Ma nem külső erő, hanem egy láthatatlan vírus akadályoz minket abban, hogy 30 éve kivívott szabadságunkat élvezhessük. Félelem, bizonytalanság, a jövőért és szeretteinkért való aggódás tölti ki mindennapjainkat. És a remény.
A remény, amit az összefogásnak, segítőkészségnek, áldozatvállalásnak, egymásért érzett felelősségnek újabb és újabb – időnként megható, máskor tanulságos – példái táplálnak. Az elmúlt hetekben a járvány nemcsak törékenységünkre figyelmeztetett, de a társadalmi összefogás erejét is megmutatta.
A járvány majd véget ér. Életünk visszatér a rendes kerékvágásba. Ahhoz, hogy ez minél gyorsabban megtörténjen, nemzeti összefogásra van szükség. A ránk váró feladatok megoldásához használjuk erőforrásként mindazt, amit az elmúlt 30 évben elértünk, és mindazt, amit az elmúlt hetekben megtapasztaltunk, hogy hamarosan újra élvezhessük a megszokott szabadságot.
Forrás: keh.hu
