(A hetedik, befejező rész)
Az elmúlt másfél hónapban áttekintettem mindazt, amit 2022. október 8-án megtartott Közgyűlésünkön szerettem volna elmondani, de azt néhány perces hozzászólásban a témakör szerteágazó jellege miatt lehetetlen lett volna ott szóban közre adni.
Ezen a tanácskozáson már rögtön egyetértés született a jelenlévők között, hogy a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer elvetése szakmai szempontból súlyosan hibás döntés volt.
A helyes az lett volna, hogy ha a mindenkori politika követi Dr. Turi-Kovács Bélának, az első Orbán-kormány környezetvédelmi és vízügyi miniszterének az iránymutatását, ami szerint mégis-csak épülhetett volna a Nagymarosi Vízlépcső pontos szakmai elemzések alapján, esetleg több lépcsős duzzasztással, és gondosan ügyelve a Folyó környezetében kialakuló talajvíz-háztartási viszonyokra.
Ebben a cikk-sorozatban azonban számos más fontos kérdésről is szót kellett ejteni.
Az ár- és belvíz-védelem rendszere Magyarországon még napjainkban is viszonylag kielégítően működik, amit bizonyít az is, hogy az elmúlt másfél évtized nagy árvizeit eddig mindig sikerült kivédeni. Természetesen ezen a területen is lenne mit cselekedni. Nevezetesen a lassan elöregedő belvízi szivattyúk rekonstrukciója, cseréje lenne az egyik fontos feladat, vagy például a Sió-csatorna alsó szakasza mellett a belvízi kártételek enyhítése, ami ott 5 ezer hektár szántóföldet veszélyeztet. Történt ugyanis az, hogy a befejezéséhez közeledik Siófokon a Csatornának a Balatonból történő kifolyását lehetővé tévő műtárgy és hajózsilip példamutató kialakítása.
Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy egy vízfolyás rekonstrukcióját nem az eredetnél, hanem a befogadónál kell kezdeni, és onnan felfelé haladva kell azt rendbe tenni, mert így nem zúdul rá a felesleges víz a munkaterületre, hiszen a már rendezett alsó szakasz vízteleníti azt.
Napjainkban a súlyos gond Magyarországon
az egyre gyakoribb nyári aszály miatt van
Ebben a cikk-sorozatban elsősorban erre figyeltem, és már az október 8-án elmondott hozzászólásban is említett hidrológus, talajvízháztartás-tan és a nedvesség megtartására törekvő földműveléstan szerepét emeltem ki és emelem most is ki.
A hidrológusok szerepe: nagyon fontos lenne felmérni Magyarországon az összes kis-vízgyűjtő terület jellemzőjét. Ezek a jellemzők: hozzáfolyás a területhez, elfolyás a területről, párolgás a vegetációs időszakban és azon kívül, valamint a felszíni és felszín alatti vízkészletek és csapadék-viszonyok éves és havi eloszlásban. Gyakorlatilag a szakemberek által fontosnak tartott és egy adott kis-vízgyűjtőre vonatkozó vízháztartási egyenlet fontos elemeivel kell tisztában lenni, nem csak úgy általában, hanem pontosan nyilvántartva ezeket a fontos hidrológiai adatokat a települési önkormányzatok hivatalaiban is.
A talajvízháztartás-tan: a hidrológiai alap-adatokon és a hidrológusok megfigyelésein alapuló talajvíz-szinteket vizsgálja éves és havi eloszlásban. Ez szintén nagyon fontos információ a települési önkormányzatok számára, mert ezen alapul az ásott kutak és az azokból kitermelhető vízmennyiség engedélyezése. A talajvízszint alakulása az adott kis-vízgyűjtő terület felső talaj rétegeinek az egyik legfontosabb vízföldtani jellemzője, hiszen a növények a kapilláris vízemelés révén még csapadék-szegény időszakokban is elegendő vízhez tudnak jutni. Ugyancsak fontos szempont az, hogy a legjobb víztároló maga a talaj.
Anedvesség megtartására törekvő földműveléstan: magába foglal minden olyanagrotechnikai műveletet, amely a lehullott csapadék helyben tartását és a talajba szivárgását segíti.
Őseink ősszel igyekeztek mélyen szántani, hogy a téli csapadékból minél több maradhasson a talajban. Erre utal a Dunántúlon kétezer esztendeje a nép ajkán fennmaradt ősi latin nyelvű népdal: „…Amare arare, sex boves trenire…” – „Szeretnék szántani, hat ökrök hajtani”. Mert a hat ökör együtt, az erejénél fogva mélyebben tudta húzni az ekét a szántó talajában.
Theodor Roemer (1883-1951) „Lehrbuch des Ackerbaues” című „A földművelés tankönyve” Európa-szerte olvasott munkájában elsőként rendszerezte a földműveléstan tárgykörét.
Fontos dolog a felszíni vizeink vízkészletének a megőrzése.
Ugyancsak a hidrológusok feladata lenne minden vízfolyásnak a felmérése az alábbi szempontok szerint, beleértve a legkisebb külterületi árkokat is:
1) Melyek azok a szakaszok a vízfolyásokon, amelyeken a vízfolyás környezetében a talajvízszint káros mértékű megemelése nélkül az áramló víz mederben történő duzzasztása lehetséges. A mederben duzzasztott víz a talajba szivárog és gazdagítja a talaj vízkészletét.
2) Az így kialakuló vízszint-különbségek mekkora helyzeti energiát rejtenek, és az az energia termelésére miként hasznosítható, akár egy törpe-generátor segítségével akkumulátor töltésére, akár egy törpe-vízi erőmű segítségével a falu egy részének a háztartási elektromos árammal történő ellátására. Korunk energia válságának idején minden kicsi számít.
Fontos a felszíni vizek medrének a karbantartása:
A napfény erejének hatására a vízfolyások medrében évenként keletkező zöld tömeget (hínár, nád, sás, egyéb vízinövények) ki kell termelni, már csak azért is, hogy a vízfolyás medre el tudja látni az eredeti feladatát. A kitermelt zöld tömeget hagyni kell a levegőn megszáradni, majd légszáraz állapotában darálva, vagy csak egyszerűen darabolva kazánokban égetve hő-energiát lehet nyerni.
Szót ejtettünk az iszapokról:
A felszíni vizekben mindig keletkezik iszap. Ennek a származási helye a levegőben van, és a forrása a szél által hajtott szálló por. Sok szakember az iszapokat veszélyes hulladéknak tartja. Ez általában nem igaz. Csak akkor beszélhetünk veszélyes hulladékként megnevezhető iszapról, ha az valamilyen ipari eredetű szennyező anyagot tartalmaz. Az ipar által szennyezett iszap valóban veszélyes hulladék. Amennyiben az ipari eredetű szennyezés kizárható, akkor az iszap mintáit érdemes laboratóriumi vizsgálatnak alávetni, mert könnyen kiderülhet, hogy az talajjavító anyagnak alkalmas. Igaz ez a kommunális szennyvíz-iszapra is, de ez utóbbi esetben az első években a kommunális szennyvíziszappal kezelt területen elővigyázatosságból csak ipari növényt, például papír-nyárt, energia-erdőt érdemes telepíteni, majd azok vágás éretté válása után célszerű a területet később más növényekkel hasznosítani.
Végezetül Magyarország vízkészletéről szólva nem lehet kikerülni a termálvizek ügyét sem:
Bő két évtizedes parlamenti titkári munkám során tapasztaltam, hogy akadt olyan állami vezető (államtitkár) aki inkább gátolta a geotermikus energia használatát a zöldséghajtatásban, mintsem azt elősegítette volna.
Arra hivatkozott, hogy „az EU-irányelvek szerint” a zöldséghajtatásban felhasznált termálvizet a talajba vissza kell sajtolni (?).
Ez a visszasajtolás olyan súlyos költségeket rót volna a zöldséghajtatókra, hogy az a gazdálkodásukat pénzügyileg teljesen tönkre tette volna.
Ehhez képest az EU-irányelv csak annyit tartalmaz, hogy a természeti egyensúlyt fenn kell tartani. A természeti egyensúly pedig fenn marad, ha a folyamatosan kitermelt termálvíz vízhozama nem csökken.
Miért?
Azért, mert a Föld kérge nem egy zárt burok. A kéreg-repedésein keresztül a felszíni vizek egy része lecsorog, lezúdul a mélybe, majd több száz méter mélyen víz-gőzzé alakul, és onnan a több száz Celsius fokos gőz nyomására, gyakran értékes ásványi anyagokkal gazdagodva forró víz a felszínre tör.
Ezért mondom, hogy amíg a forró víz hozama nem csökken, addig a mélybe csorgó, esetleg zúduló víz egyensúlyban van a feltörő forró vízkészletekkel, így a méreg drága víz-visszasajtolás a természeti egyensúly fenntartása érdekében indokolatlan és fölösleges.
Összefoglalva: Magyarország kiszáradását és mezőgazdasági területeinek az elsivatagosodását minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni.
El kell hinni azt a tényt, hogy a Fekete-tengerben van elég víz. Magyarország számára viszont minden csepp víz nagy érték.
Óvjuk a vízkészleteinket mind mennyiségi, mind pedig minőségi szempontból.
Magyarország területéről csak a felesleges vízkészletet szabad elengedni.
Dr. Paál Sándor PhD, c. egyetemi docens, KPE elnökségi tag
