– Bitskey Ella önerő ébresztő írásai-
E könyv ajánló sorait professzor Bitskey István, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja írta, melyből kiviláglik, hogy rokonsági kapcsolatban van az írónővel. Erről professzor úr így vall:„Ella néni nagyapja és az én dédapám unokatestvérek voltak Tápióbicskén, a család ősi lakhelyén. A családnak abból az ágából mára egyedül Ella néni maradt. Az ő létezéséről édesapám emlegetése révén tudtam, de személyesen csak 1985-ben találkoztam vele először. Ekkor Bécsben voltam vendégtanár, így nyílhatott erre lehetőség. Azonnal éreztem, hogy azonos hullámhosszon gondolkodunk. 86-ban már családommal látogattam meg őt Münchenben, a fiaim úgy megszerették őt, mintha nagymamájuk lett volna.
Ettől kezdve folyamatos volt a kapcsolatunk, újságcikkeit állandóan megküldte, a fiaim azóta is évi rendszerességgel látogatják meg őt, családostul is voltunk nála Sarasotában.
Újságcikkei kiadását ugyan ő maga is tervezte, de nehezen akart összejönni, ezért én intéztem a kiadást Pesten a Szent Maximilian Lap- és Könyvkiadóval.”
Bitskey Ella a Floridai levelek című könyvében glosszasorozatot összesít, melynek jó része megjelent korábban az Életünk című nyugat-európai újság hasábjain.
A kötet a Floridában élő írónő több mint száz írását tartalmazza, melyeket tíz éven át rögzített és tett közzé. Bitskey professzor a következőkkel próbálja felhívni a 160 oldalas, élvezetes irományt kézbe vevők figyelmét: A színes, legtöbbször finom humorral fűszerezett történeteket olvasva bebarangolhatjuk a fél világot, miközben számtalan érdekességgel találkozunk a múltban és a jelenben.
Csakhogy ez a kedves küllemű, amerikai levélborítékba zárt kötet sokkal több ennél. Híd, amely összeköt. Embereket, tájakat, magyar gondolatokat, érdeklődési köröket. Kapcsolatot tart, s lett kapocs a múlttal, távoli tájak magyar embereivel. Elve szerint: mindenki tanul a másiktól.
Érzékeny, finom stílusban ír Bitskey Ella, akit ma is megbecsülnek a sarasotai Kossuth Klubban, de másfelé is, ahol járt, és emberekről, nagyszerű helytállásokról beszélt, írt. Erre különösen erős példa, ahogyan Connecticut két városában, Bridgeportban és Fairfieldben élő írókat, közéleti személyiségeket, történeteket említ, miközben felemelő emberi cselekedetekről szól. Ez távolsági hídavatás, mert Sarasota és Fairfield 1250 kilométerre vannak egymástól. De tudósítást küld Kaliforniából, Berkleyből, ahonnan példának állít elénk több mozgásában korlátozott embert, köztük egy vastüdős férfit. Ezzel kinyitja számunkra a kaput, hogy az élet megélhető szépségeit felelősebben nézzük, amíg e földi paradicsomban engedélyünk van a tartózkodásra. (Milyen sajnálatos, hogy a magyar irodalom egyik jelentős alkotóját, Madarász Pált, aki a Berkley Egyetemen tanított, nem örökítette meg senki egy ilyen mozaikban. Úgy ment el, hogy senki nem tud róla). Ezért is értékelődik fel e sorok írójában Bitskey Ella elszántsága, hogy megörökít, átörökít mindig valamit, valakit. Minden szituációból a legjobbat hozza ki, miközben az önerőt is „kidolgozza” olvasójából. Vallja: Személyes élmény a legjobb út egymás megismeréséhez.
Legnagyobb erénye e kötetnek, hogy a lényeglátása a mikrovilágba hatol, sohasem csendélet-litánia egy-egy mozaik, amit valahonnan kiszakít. Belesűríti az emberi teremtés és a benne létezés érintett részleteit is. Érdektelen is lehetne, ha csak tudósítana egyes eseményekről, de az írónő mindenben a lényeg origóját keresi. Ezért izgalmas és irgalmas is lesz egyben minden írása, mert egy elszakadt népcsoportunkkal, a kivándorolt magyarokkal tart egy-egy rövid pillanatfelvételt: a Sarasotai Kossuth Klub elnök asszonyával, Kisvarsányi Évával és az ugyancsak ’56-os menekült férjével, professzor Kisvarsányi Gézával; a köz javára önzetlenül adakozó Árvay Györggyel; a Wass Albert estet megáldó Lukácsi Lászlóval; szakácsművészekkel, természetvédőkkel; hős papokra emlékezik, s kinyitja ablakát a fekete-fehér múltra, benne Irinyi Jánosra, aki a gyufát feltalálta. Eközben fájdalmas a gondolata is, hogy mi lett a Mikszáth téren élő feltaláló fa gyújtójának termékéből, mikor manapság szerencsétlen lengyel gyufával kínlódunk és szitkozódunk, És mi lett a nagy múltú Tibetből, amire maga az írónő is keresi a választ, ami téma meglehetősen anakronisztikus, még emlegetése is az Magyarországon, ahol erőteljesen nyújtózkodik Kína és senki nem meri megkérdezni a Vörös Birodalomtól: mikor vonulnak ki a megszállott Tibetből? Egyáltalán: mi jogon szállták meg az ősi, szakrális földet?
De ugyanígy lebbenti fel a feledés fátylát az indián rezervátumokról, a leigázott, kisemmizett őslakosok húsba vágó gondjairól, s emlékezni hívja olvasóit a Világ Csendőrállamának múltjába, amikor a II. Világháborúban a japánok számára internáló tábort hoztak létre és tartottak fenn 5 államban 4 éven át, összesen tíz helyszínen, 120 ezer japán származású egyén(2/3 részben amerikai állampolgár) bezsuppolásával (Manzanar).
Nem csendélet csinosítgatás tehát Bitskey Ella könyve. Sok áthallás van benne korunk Magyarországának történelmi palettájára (Makfalva; földekkel átverés; kiscsirkékkel, kacsákkal a szegénység felszámolásáért; postahivatalok bezárása; bábás szülés problematikája Gróf Hugonnai Vilma példáján át). Sok áthallás nyújtózkodik egy-egy oldalon a mába, a mai Magyarország valóságába, de éppen ettől izgalmas és kihívó ez a mozaik-mozi.
Mély hittel van megírva minden momentum. Hittel, ami életet ad nekünk, és ami életet teremt körülöttünk is. Minden írása mozgalmas, és ebben a keretben lüktet: valamit valamiért, valakikért megírni, hogy vigaszt adjon a szenvedésekben, lehetőséget az útkeresésben, egyáltalán minden pillanatban, ami ajándékul elénk van tárva egy kirándulás, egy hosszú utazás által.
Bitskey Ella útmutatás is a tévelygőnek, hogy benne megenyhüljön a szomjúhozó. Mert tudja, hogy a hívő olyan, mint az őrtorony: fel lehet nézni rá, és a közelében távolabbra lehet látni, egészen Istenig. Ilyen őrtornyokat épít az írónő, s rajta az olvasó mindenen túllát, akár a Megváltójáig, mint Bitskey Ella által említett másik írónő,Fáber Erika (Connecticut) által is, egészen a Könnyező Szűz Máriákig.
Egyen-egyenként és közösségként is feladatunk mind erősebben növekedni fog, ahogyan az emigráció elgyengül. Bitskey Ella küldetésének jelölte ki, hogy minden korosztály és réteg számára érthetően és vonzóan írjon. Ez a hit hatja át még 80. életéve után is. A hit sóvá és világossággá tesz, valami pluszt, mennyeit ad ebbe a világba. Ezen az úton jár és ír ő is. Általa ismerjük fel: Ilyen-e a mi hitünk? Hasonló, de lehet, hogy pontosan ilyen!
Ő Kihívott. Kihívott lett ebből a megromlott, gonosszá lett világból. Először kimenekül 1952-ben Salzburgba, majd 1988-ban Kaliforniába, s végül 1998-ban Floridába. Kezdetben a Szabad Európa Rádió munkatársaként tudósított a nyugati világból, majd közvetlenül a kisebbségi közösségek körében teremtett kapcsolatot a magyar kulturális élettel. Azért alkot, hogy megcsendesítse a rohanást, megszelídítse a hatalmas indulatokat. Valamiféle tökéletesség munkál benne. Eközben nem tolja magát előre, de mindig érezni, hogy ott van a cselekmény közvetlen közelében, ahol éppen jegyzetel vagy csak tervezi a leírandó sorokat.
E mű olvastán nem kétséges, hogy be tudja-e tölteni küldetését, amire kihívatott. Ő emberi lelkeket ment, cselekedeteket dokumentál az örök élet számára, az egyetemes magyar kultúra számára. Eközben természetvédő hevülettel járja körbe Everglades mellett az óriási cukornád telepeket (e sorok íróját különösen kedves vidékére vitte vissza gondolatban). Feltűnések-letűnések-eltűnések fogságába kerülve ír egykori szakmákról, speciális munkákról: kézi szivarkészítés (Ybor City); juharszirup hagyományos kinyerése; feledésbe merült gasztronómiai különlegességek; indián rezervátumok lecsendesedett világa; szivacs-vadászok emberpróbáló munkája. Számos esetben nyit be kiállító termekbe és a kulturális örökségek lényeges létére hívja fel olvasói figyelmét, mikor egy-egy tárlatról készít összegzést. (Vatikán-Florida; Balloa Park).
„Ha száz zongorát egymáshoz hangolnának, valószínűleg nem lenne szép hangzása, ha egyszerre megszólaltatnák azokat. De ha mindegyiket a hangvillához hangolják, akkor nem lesz különbség a hangjuk között, és mindegyik ugyanúgy fog szólni” (Nagy Sándor lelkész). Nos, ilyen Bitskey Ella kötetbeli hangolása. Egy szép dallam, mely hamisítatlanul magyar és lelki.
Máté 18:19-ben mondja Megváltónk: „Bizony mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nékik az én mennyei Atyám.” Az olvasók egy szimfóniában vannak a mű olvastán az anyaországban és a távoli választott hazában is. Ez a komponálás legnagyobb sikere. Mert mindkettőt ugyanahhoz a hangvillához hangolták, ez az egyik feltétele a szimfóniának, és egymással is összhangban állnak. Megszólal: a szép! És ha ez a szimfónia egy közösségben szólal meg, mert a gyülekezet valamennyi tagja ráhangolódott, akkor a magyar gyülekezet szép, vonzó, követésre méltó írásra talál.
Bitskey Ella így lesz példává minden elsodródott magyar számára egész Amerikában, s legújabban az európai szerencsepróbálók körében is. Ő tudja jól, hogy a világ nem lesz sosem ilyen és ennyire lehetséges, mert tudja, hogy minden eltűnik azon a ponton, ahol ő élt, teljesített szolgálatot a magyar közösségben, ezért átérzi: valakinek meg kell állítania egy rövid időre az órát és lejegyezni mindent, ami ott történik. Ez a felelősség együtt ébred abban a keserűségben, hogy egyedül ezt nem tudja megtenni, mert annyi az esemény, és nagyon kevés a tollforgató. Fájdalom, hogy mennyi, de mennyi történet esik ki az idő metronóm kíséretében, míg a homokórán lehull megannyi magyar élet, és megannyi közösségi cselekedet tűnik el a semmibe. Ezért kell nagyon megbecsülni Ella asszonyt, mert százezrek helyett végzi a nemzet-történelem palettáján a dokumentálást. Kötetében 110 fejezetben éled újra valami nagyszerűség, a megismételhetetlenség listájáról a fekete-fehér múlt (városképekkel, szállodákkal, emberekkel) és a színes, kézzel fogható, szemet gyönyörködtető jelen. Ez az ő szimfóniája!
Szolgálatának betöltése teljes képtelenség Isten Lelkének folyamatos áldása, vezetése, ereje, világossága nélkül! Emberileg lehetetlen az ő vallomása, hogy minden cselekedetet, történést, hirtelen találkozást egy jelenséggel leírjon. Mégis, legalább megpróbálja. Meglátja azt az utat, amelyen ő akar tudósítani, figyelmünket vezetni. Hatalmas elhatározás és gyönyörű eredmény ez a 220 oldalas jegyzet.
Nem tudni, ki milyen hőfokon olvassa ezt a könyvet. E sorok írójaként minden mozaik nagyon élvezetes volt, s nem csak azért, mert számos helyet újra bejárhattam gondolatban, ahol megfordultam, de mind a 110 leírás magával ragadó élményt jelentett.
Szíki Károly
